Ledönthetetlen bástyák – Bastions: Majestic Desolation

Sokszor elmélázok azon, hogy mi történt a 2000-es évek végi, 2010-es évek eleji dallamos hardcore-színtérrel. Főleg az ebben piszok erős Egyesült Királyságra specializálva a kérdést, gondolva olyan nevekre, mint a More Than Life, a Dead Swans, a Landscapes vagy épp a Departures. Persze a válasz egyszerű és voltaképp lesújtó: ezek az akkor jóformán húszas éveik elején járó fiatalok felnőttek, szétszéledtek, a bandáik feloszlottak, tetszhalott állapotba kerültek, vagy csak merőben más irányt vett a zenéjük, és nem érzik már elengedhetetlennek, hogy szívszaggató riffekre óbégassanak nagyokat. Persze itt van az utánpótlás olyan zenekarok képében, mint mondjuk a Cruelty, a Renounced, vagy a Malevolence, de ezek már sokkal inkább a metal különböző ágaiból táplálkoznak, mintsem a punk- és screamo-alapvetésekből – ami persze nem gond. És akkor, mondhatni tényleg a semmiből, Wales legészakibb csücskéből érkezett idén nyáron a megváltás a Bastions és a 11 év kihagyás után elkészült második nagylemezük, a Majestic Desolation képében, az én kicsi szívem meg ennél jobban nem is repeshetne.

Oké, csak hogy pontosak legyünk, a banda nem töltötte teljesen kussban az elmúlt egy évtizedet. A 2011-es bemutatkozó Hospital Corners előtt és után is voltak kisebb-nagyobb hangzóanyagaik, de a legutolsó ténylegesen új kiadványuk a 2014-es, Burning Brighttal közös splitjük volt, aztán utána tényleg megfagyott körülöttük a levegő. Hogy aztán nyolc évre rá olyan svunggal és szétmarcangolt lelkivilággal térjenek vissza, mintha az első bekezdésben elhisztizett “mélyrepülés” soha meg sem történt volna. A Majestic Desolation pontosan ott folytatja, ahol a Hospital’ utolsó hangja elnémult. Ez pedig egy ilyen ritkaságszámba menő – mondjuk ki együtt – revivalnél, amilyen a nyers, ugyanakkor a végletekig érzelemdús dallamos hardcore-é, egy szinte tanítani való bravúr. A srácok nem is eresztették bő lére a dolgot: kapunk nyolc dalt, alig 25 percben, ez viszont garantáltan megliftezteti azokat a bizonyos könnycsatornákat.

Még egy aprócskát helyreigazítanám saját magam, mielőtt kitérnék arra, hogy miért a Bastions “visszatérése” az idei év egyik legfaszább dolga a brit undergroundban: bár a zenekar úttörője volt annak a hangzásvilágnak, ami meghatározta a szigetország hardcore-szcénáját az említett időszakban, ők maguk egy jóval sötétebb élét pengetik a műfajnak, ami leginkább az olyan skandináv bandákra (volt) jellemző, mint a No Omega vagy a Grieved, akik nem féltek crust, illetve d-beat elemeket is belecsempészni a gyorsan ölő fekete ingoványba. Ahogy az már az A Broken Crownban is feltűnik, a fiúk feltett szándékuknak tartották, hogy maradandó károsodást okozzanak a lelkünknek. A tempó hirtelen vált szélvészből cammogóssá, a dobok ide-oda pattognak, szinte zsonglőrködve az atmoszférával, gigászi kiállások, zsigerből felbuggyanó, teli torkos üvöltések, elmaszatolt vokál: helló, hazatértünk. Bár a struktúra szinte fixen marad az előbb felvázolt, a lemez olyannyira nem ül le, hogy képtelen lenne megnyerni egy székfoglalós játékot. Az olyan darabok, mint az Acres of Love vagy a Coalfields felidézik a stílus aranykorának legelvetemültebb és legemlékezetesebb pillanatait, míg a Slithering vagy a Darker Paths vérbe mártott tollal megírt szövegei borotvaéles töviskoszorút helyeznek a magadban elnyomott, és kimondani soha nem mert félelmeidre, frusztrációidra, szorongásaidra. Csak hogy a záró A Spiteful Reign instrumentális feloldozása beteljesítse a zaklatott, de lassacskán leülepedő megnyugvást.

A Bastions nem találta fel újra a dallamos hardcore-t, sőt semmilyen másik új műfajt sem, az viszont, hogy ekkora alázattal és őszinte beleéléssel élesztették fel egy specifikus leágazását a zsánernek, könnyűszerrel késztet arra, hogy elismerően biccentsünk a zenekar teljesítményét látván/hallván. A srácok saját elmondásuk szerint nem kívánnak beállni a trendek mögé, továbbra is megmaradnak underground bandának, akik arra kérik a hallgatókat, hogy egybe hallgassák végig a Majestic Desolationt, mert minden hang, nesz és zörej tudatosan oda lett helyezve, ahol ők szükségesnek érezték a létjogosultságát. Nekik mondjuk ezt el is hiszem. 9/10