Leborulunk a felforgatók előtt – Norma Jean: All Hail

A Norma Jeanben mindig van valami megdöbbentő és szokatlan, valami ünnepi és korlátlan

– mondhatná ma Kosztolányi Dezső, és nemigen tudnánk vele vitatkozni. Három év telt el a douglasville-i srácok zseniális hetedik lemeze óta, akik most végre újra eljöttek, hogy az orrunk alá dörgöljék: a színvonalat továbbra is az egekben tartják. Az idők során egy azonnal felismerhető és jóformán csak rájuk jellemző stílust vett fel a banda, amely leginkább a metalcore disszonanciája, a poszt-hardcore/metal-elemek, valamint a mocskos és füstös southern- és sludge-témák keresztezéséből ered, és mégis időről-időre kapunk tőlük valami frisset, valami váratlant. A nyolcadik albummal ismét tudtak csavarni egyet a történeten, hogy a tökéletességig csiszolt stílusjegyek egy pillanatra se tűnjenek megfáradtnak, vagy ezerszer hallottnak. Az All Hail jött, és letarolta a 2019-es évet.

[Az előző lemeznél] mindenképpen úgy éreztük, hogy befejeztünk egy trilógiát. Aztán – szerintem legalábbis – azon gondolkodtunk, hogy hogyan tudnánk megkavarni a dolgokat, és elmenni valami teljesen meglepő irányba, de úgy, hogy közben mégsem fordítunk hátat önmagunknak.

– nyilatkozta Cory Brandan frontember, és ezúttal sem hazudott. A srácok lemezről-lemezre kézen fognak és végigrángatnak a legfurcsább helyeken, és készséggel megmutatják, milyen világot rendeztek be. A ’16-os sötét labirintus után itt az újabb állomás a kaotikus felforgatóktól, akik némileg meglepő módon túl tudtak emelkedni az előző anyag dinamizmusán, és úgy egyensúlyoznak a nyers erőszak és a törékeny érzelmek között, hogy mindvégig önazonosak maradnak. Nagyon kevesen képesek sok éven keresztül, ilyen változatlanul magas színvonalat tartani, de a Norma Jeannek ez most már sokadjára sikerül, ráadásul úgy, hogy a zenekar tulajdonképpen átjáróházként funkcionál (egy tag sincs már a bandában az eredeti felállásból). A srácok valahogy mindig érzik, hogy kit vegyenek maguk mellé, most például Grayson Stuart gitárost, akinek ez az első Norma-lemeze, és hát nem finomkodta el a bemutatkozást tinédzserkora zenekarában: csöpög az agresszió a húrokról. Az előzetes célkitűzései, miszerint élőnek, nagyon súlyosnak és drasztikusnak akarta a felvételeket megcsinálni, maradéktalanul teljesültek. (A stúdióban még a belezőkés is előkerült a kellő hatás elérése érdekében.) A gitártémák kreativitása, ízléses cizelláltsága, az egyszerű, de nagyszerű filozófiája olyan őszinte és elragadó atmoszférát ad végeredménynek, hogy lehet bár a lemez kifejezetten hosszú, egy pillanatra sem unatkozunk.

Elég csak kiemelni a mérnökin összerakott Landslide Defeatert, az élő organizmusként lüktető Safety Lastot, az Anna őrjöngésbe hajló váratlan kiteljesedését (ez a második legjobb szám Anna címmel Cseh Tamás csodája után), vagy a lemez akusztikus befejezését. Az iram szinte folyamatos, csak egy-két gondolatra törik meg (Full Circle in Under a Minute), de egy ilyen hosszú és tömény albumon ezzel sincs nagyobb probléma. Fontos megjegyezni a producer, Will Putney munkáját, aki már nem először bizonyítja, hogy korunk legjobb keményzenei producere lett Kurt Ballou mellett. Szintén emberfelettit nyújt a csapat frontembere, Cory Brandan, és az ő aranytorka, mely a rossz zsaru / jó zsaru felállást valami egészen zseniális szinten hozza. A foga fehérjét Cory már az albumnyitó Orphan Twinben megmutatja és onnantól számára jutalomjátékká válik az egész anyag.

A zenekar ezzel az újfajta lendülettel charioti magasságokba lökte magát, és nagy valószínűséggel egy jó darabig még ott is marad, akárhány koncerten is mondja el a frontember, hogy egyre inkább idősödik, meg amúgy is, így lehet méltóságteljesen megöregedni. A színpadon legnagyobbat hajlongók előtt ideje most már nekünk is leborulnunk. 9/10