Leandra – Metamorphine

Emlékeztek még a pár évvel ezelőtti Angelzoom néven megjelent kiadványra? A Claudia Uhle által verbuvált egylemezes projekt anyagi-, és promóciós hátterét a Nuclear Blast meglehetősen nagyvonalúan honorálta; elég csak az ominózus vendéglistára (Joachim Witt, Apocalyptica, stb.), vagy akár az igencsak summás jogdíjakra (Linkin Park, Depeche Mode feldolgozások) gondolni. Mindettől (valamint a potenciális slágernótáktól) függetlenül a 2004-ben megjelent korong összhatását – s egyben értékállóságát – tekintve inkább egy alapjáraton állandó jelleggel tablettásbor-bukéval bíró csövesrockernek címzett, mesterkélt parasztvakításnak felelt meg, mintsem egy igényes és útkereső, elsősorban az önkifejezés szándékából íródott anyagnak.

De a Drakkar is megtalálta a saját Tori Amosát egy német zongorista-énekesnő, Ophelia Dax (művésznevén Leandra) képében, aki korábban számos szárnypróbálgatást követően talált rá a komolyzenére (saját bevallása szerint black metaltól pop-punkig mindenféle kooperációban szerepelt már), valamint a Tangerine Dream által képviselt melankolikus, lágyabb körítésben fogant ábrándozó/szentimentális hangzásvilágra. Ez a két hangulatbeli pólus: fennköltség és tragédia ad egymásnak randevút a hölgyemény debütalbumán, kiegészítve az így is izgalmasnak hangzó aurát nem kevés elektronikával-, ambient betéttel, mindezt csipetnyi trip hopból merített keserédes köntösbe burkolva. A 11 szerzeményt magába foglaló lemez korántsem tökéletes, ám meg kell hagyni, hogy Leandra, és vendégei (Oli Schmidt a Letzte Instanzból, Sven Friedrich a Zeraphine-ból, valamint Daniel Schulz színész/gitáros, és Chai Deveraux a Jesus On Extasy-ból) nem estek abba a hibába, mint Bernd Wendlandt és az Angelzoom, hiszen hiába letagadhatatlan elsősorban Tori Amos, valamint Björk és a Portishead hatása, még sincsenek eget rengető déja vu-képzettársítások, és továbbgondolások. Leandra hangképzésében, valamint szójátékában egyértelműen megnyilvánul a Björk által képviselt impresszionista-, s egyben feszültségkeltő/fokozó magasiskola, ám ugyanígy érvényesül Beth Gibbons erőteljes, érzelemgazdag dallamkitartása, valamint széles hangterjedelme. Persze az ember értelemszerűen szívesebben hallgatja a fentebb megnevezett énekesnők (dívák) nevével fémjelzett produktumokat, de jelen korong sem elveszett próbálkozás. Elég csak belehallgatni a nyitó Noisy Awarenessbe, melynek emelkedett hangvételű zongoradallamait zaklatott noise aláfestések kontrasztja tartja vissza az egyensúly eltolásától, melyet Leandra énekdallamai állítanak be egy állandó értékre, vagy a gótikus hangzásvilágot preferáló hallgatók számára kedveskedő billentyűmelódiákat-, valamint férfi és női vokált egyaránt felmutató The Art Of Dreamingbe, melynek hömpölygését a dal kétségbeesettsége kompenzálja. De ugyanígy kiemelendő a legtöbb Björk-hatást felmutató közel hétperces opusz, a Coloured, a szikár dobalapjai révén is erős Portishead rokonságot felmutató Naked Eyes, vagy a fantázianyelven (Leandra szerint a dalban szereplő gondolatok annyira bensőségesek, és annyira szavakba önhetetlen tartalommal bírnak, amit csak így tud megfogalmazni a külvilág számára – hiszi a piszi) íródott Tyberi Folla, melynek andalító melódiái, és csilingelő aláfestése már-már tényleg földöntúli hangulatot ébreszt.

Azonban mint korábban is említettem, a lemez nem tökéletes: a Metamorphine szerkezete nem képvisel lezárt egységet, mely elsősorban az aránytalan hangulati váltásoknak köszönhető; gondolok itt a néhol túlsúlyba kerülő gótikus szuicid-közeli önsajnálatra, vagy egyáltalán a gitárok megjelenésére, mely egy ilyen közegben teljesen hiteltelenül, logikátlanul hat. Letörném a kezét annak, aki kitalálta, hogy a Lie To Me lezárásába indusztriális mód' reszelő gitárok jelenjenek meg, elvégre jelen szerzemény bír a legerősebb énekdallamokkal; de ugyanez igaz a Pire is, ám ott annyival jobb a helyzet, hogy a zongora-, és a polifonikus énekdallamok némileg elvonják a hallgató figyelmét, s ez némi Evanescence-szel rokoni hangulatot teremt. A lemez hangzásával nincs probléma, a klasszikus hangszerek, valamint a samplerek is egységesen, tisztán szólnak, de a pontozás terén gonosz leszek. Most inkább adok kevesebb pontot, de csak azért, hogy legközelebb többet adhassak. Bár kétlem, hogy ezen a kritikán bármi is múlna a Leandra jövőbeli sikereit illetően, elvégre a Sony&BMG háttérbeli bábáskodása révén gyanítom, hogy nem kocsmabulikat fog adni ez a figyelemre méltó, ám még kissé tojáshéj-szindrómás projekt.

Külcsín és Design: 10/6. (utalásértékű, de mesterkélt)
/ / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / Pontszám:
Hangzás: 10/9. (kristálytiszta)
Teljesítmény: 10/7,5. (kellemes és szerethető, de helyenként nem elég bátor)
Dalszövegek: 10/6,5. (gótikamónikák előnyben)

10/7,67.