Leander – Szívidomár

A 13 dalt és egy bevezetőt rejtő album tipikus bemutatkozásnak mondható a tekintetben, hogy a korábban bevált – normál esetben koncerten és/vagy demós formában már bizonyított – tételek egytől egyig szerepelnek rajta, illetve ehhez jönnek hozzá a friss szerzemények. Itt persze némileg más a helyzet, ami ugyebár a Leander sajátos életútjából fakad. Így vagy úgy, de a sikernótákat kár lett volna lehagyni, hiszen a csúcspontokat abszolút ezek jelentik. Nagyon érdekes az is, ahogy ellavíroznak a stílusok közt: az egész egy könnyen befogadható, pofátlanul fogós modern metal vázra épül, azonban hamar kiderül, hogy ennél többről van szó. A nyitó 8. főbűn még akár egy keményebb kötésű Depresszió, vagy épp 2001 körüli Replika is lehetne, de aztán megkezdődik az utazás a 2000-es évek (modern) metaljának hullámvasútján: kései Soilwork, Nevermore, vagy épp Five Finger Death Punch közeli muzsikáról van szó, máshol viszont egészen tradicionális, dallamos metal riffek tűnnek fel (a Viharom Tavaszom alapriffje például a modern power metal Brainstorm slágereire hajaz). Megint máshol meg a kanadai zseni, Devin Townsend borult világa sejlik fel. Az egész nagyon mai, nagyon ügyesen megszerkesztett és, ami a legfontosabb, Köteles Leander egyénisége is átjön a dalokon. Szereti a szerzeményeit kontrasztos felépítésre alapozni, a húzós alapokat drámai hangvételű, nem egyszer zongorával megtámogatott témákkal megszakítani. Az überfogós, Tankcsapda Lopott Könyveit idéző szöveggel rendelkező Csak Te remek példa erre. Ez bizony egy Figure Number Five kaliberű albumon is kiemelkedő tétel lett volna. Ugyanakkor azzal vigyázni kell, ha túl sokszor sül el ugyanaz a poén, egy idő után nem üt akkorát. Szerencsére messze nem fullad unalomba a korong. Azt azonban megfigyeltem, hogy a drámai hangvétel minden tételbe bekúszik, ami azért a homogenizáció felé hat. Annak ellenére mondom ezt, hogy számokon belül számos hangulat és téma váltakozik. A legélesebb váltást a Szomorú vasárnap feldolgozás tartalmazza, itt egészen brutálra vették a figurát. Ezt eddig, tudomásom szerint senki nem dolgozta fel metal berkekben, így szenzációs ötlet volt, hiszen már csak a dalt körülvevő misztikum is kiáltott egy fémes verzióért. Azért a Monty Python Funniest Joke-jához hasonlóan mindenkit kiiktató nóta elég metál, nemde?  Lehet csak Attila miatt mondom, de egészen olyan hangulata lett, mint egy 2005 körüli Nevermore lírának.

Ha már Attila szóba került, akkor nem hagyhatom szó nélkül a teljesítményét. A gond csak annyi, hogy a szuperlatívuszokon kívül nem sok minden jut eszembe, ha róla van szó, ezért nem is részletezem a dolgot, nehogy részrehajlásnak tűnjön. Legyen elég annyi, hogy nem indokolatlanul volt Jeff Loomis társa korunk egyik legelőremutatóbb metal csapatában, és az is biztos, hogy nem kevés trükköt lesett el tőle. Arról már nem is beszélve, hogy sikerült elcsábítani egy szóló erejéig a mestert (Bennem). A legkomplexebb tételnek éppen ez mondható, szintén komoly Nevermore hangulatot áraszt. Külön kiemelném itt Leander énekét, aki egészen Warrel Dane-szerű hajlításokat is belevisz a dalba. Nagyon sokféle hangon képes különben énekelni, rá sem lehet semmi negatívat mondani.

Összességében nekem a magyar nyelvű dalok tetszenek jobban a lemezről, az angol számok annyira nem sikeredtek fogósra. Nem tudom, hogy a jövőben milyen irányba szeretnének mozdulni, de szerintem bátran lehet egynyelvű a lemez, ugyanis ügyesen kerülték el a magyar szövegekből fakadó legnagyobb csapdákat, vagyis a kínrímeket és a fájóan pőre megfogalmazásokat. A legnagyobb kérdés a Leander kapcsán valóban a folytatásban rejlik. Azért különösen izgalmas ez, mivel a hazai színtérhez mérve is egyfajta átmenetet képvisel a zenéjük: megvan bennük a potenciál, hogy a Depresszió/Road/Tankcsapda rajongótábora is befogadja őket, hiszen pofátlanul fogós, amit csinálnak. Ugyanakkor a másik oldala az érmének, hogy kétségkívül „agyasabb”, kevésbé fesztiválokon együtténeklős muzsika az övék, tehát a Watch My Dying/Blind Myself/Subscribe jellegű zenekarok kedvelőit is képes megszólítani. Éppen ezért megvan a veszélye annak is, hogy két szék közt a földre ülnek, de én reménykedem benne, hogy nem így lesz. Ha legközelebb minden dal olyan erős lesz, mint a cikkben megemlítettek, illetve sikerül a drámai hangvételű refrének számát leredukálni, és helyettük tisztán fogósakat beiktatni (a címadó remek példa erre), akkor nem „csak” közel tökéletes lesz a végeredmény, hanem egyenesen etalon. Lehet sok vitát fog kiváltani az album, viszont az is biztos, hogy az év egyik kulcsfontosságú hazai produktuma lesz, ez már most látszik. Engem mindettől függetlenül megvettek kilóra.

8,5/10