2007. október 9.
Tracklist:
1. Cassiopeia - 0:59Szívesen ott lettem volna azon a marketinges brainstormingon, amelyen megszülethetett a döntés, miszerint egy nem igazán „korlátlan befolyású”, inkább az undergroundban respekttel rendelkező kiadó leszerződtet egy olyan bandát, ami finoman szólva is kakukktojásnak számít a palettáján, s igazából egy multi tudná a célközönségéhez eljuttatni. Nem tudom, a War From A Harlots Mouth, a Deadlock, vagy a Fall Of Serenity tábora mit kezdene a Last Winter-rel, de azért el lehet képzelni. Mindegy, a floridai, pontosabban Orlando-i csapat alkotásának értékét ez semmilyen irányban nem befolyásolja, és hiba lenne ez alapján bármiféle prekoncepcióval közeledni feléjük, mivel elég pozitív kisugárzású dalokat sikerült fabrikálniuk, a cucc végighallgatása után / közben pedig garantált a nyugodt, kellemes hangulat, — feltéve, hogy van affinitásod a lágyabb tónusok iránt.
Számaikban található egy adag emo- (rock), némi alternatív íz, egy dózis pop / rock, elegánsan díszítő elektronika, és dallamos ének, valamint minimális, szinte csak egy-két helyen fellelhető háttérüvöltözés (The Violent Things például). Cameron Mizell hangja simogató, erőteljes, bőven a sztratoszféra alatt szárnyal, s magában hordozza a gyógyír ígéretét a lelki sebekre, és ami erény, hogy semmi sírás, csöpögés nem érhető benn tetten a szerelmes / érzelmes mondanivaló ellenére sem („You kiss so hard that I stop breathing ó-ó-ó-óó”, „It's a bit more complicated, than boy meets girl” és a többi), — vállalható amit alakít.
Ha zeneileg körül kéne írnom őket, akkor leginkább az Anberlin, a Vices lemezes Dead Poetic, és a 30 Seconds To Mars nevét tudnám felhozni kapcsolódási pontként a második lemezüknél tartó (a Transmission Skyline magánkiadásban látott napvilágot) srácokkal kapcsolatban. Jobbára középtempós, slágeres emorock, némi színesítéssel, kellően egyben lévő produkcióval – ennyit nyújt a kb. háromnegyed óra, s, hiába a lelkesedő promoszöveg, mélyebb tartalmat várni nem tőlük kell, ezt minden rossz szándék nélkül leírhatom.
Igazán kiugró dalból kevés van, a Cassiopeia csillagokat bámulós, álmodozós énekkel kísért, fokozatosan felerősödő hangokból álló intro-ja utáni The Violent Thing mondjuk nagyon oda lett téve, itt nagyon változatos dolgokat hoz össze Cameron a mikrofon mögött. Ezt már csak azért is érdemes megemlíteni, mert a többi dal esetében, úgy a CD közepétől már elég egyforma (bár jó) melódiákat, megoldásokat hoz, amit nem igazán tudok mire vélni, a Violent vokális témáiban bátrabban kísérletezik a hangszálaival. A zenei alapja is jobban megtekert, akár azt is rá lehetne fogni, hogy emocore a dal, mindenesetre a gitároktól nem torzított cincogást kapunk (Brian Effron "Fro" és Josh Calapa). Chris Pock az ilyen stílusú zenék közt általánosnál többet üt, mégsem zavaró a dolog, ebben szerepet játszik, hogy van érzékük a dalíráshoz. Az viszont kár, hogy mint említettem, úgy a hatodik dal környékétől teljesen beállnak az azonos tempójú, azonos dinamikájú, azonos muzikális és vokális megoldásokból felépülő önsémázásba, s ellenére a többszöri meghallgatásnak, (számomra legalábbis) behal a produkció.
Az erős pillanataik közé tartozik még az A Pacific Romance, gigarefrénje kivédhetetlen, de jól sikerült a Girl Next Door és a Kiss So Hard kettőse is, valamint a záró Vela To Norma, ahol már kicsit kilépnek a sémák önhatalmúlag magukra erőltetett keretei közül, s valamelyest harapósabbak a gitárok is.
Nem lehetne oldalakat írni róluk, így nem is nyújtanám túl hosszúra a cikket, mának szóló „feel-good” zene ez, míg hallgatod kellemes, de az említett Dead Poetic és az Anberlin is tartalmasabb hallgatnivaló szerintem, a CD első fele mondjuk 8-as, mert vannak ott jó dalok, a közepétől olyan 6 pont, átlagolva legyen egy erős hetes.
