Last Hope – Test Of Time

1994 (!)-re datálódik a Szófiai Last Hope indulása, s történetük igazi underground minta szerint alakult idáig: eddigi mérlegük két nagylemez (One For One – 1998; My Own Way – 2003), számolatlan demo (még a ma már legenda kazetta formátumban), aztán split CD-k haverokkal (Vendetta, Skinflick, Face Up, Hitman), és természetesen rengeteg koncert, melyek közül az egyik legfontosabb egy bemutatkozási lehetőség volt, kétezer néző előtt egy deszkás versenyen. Ezt a rákövetkező évben meg is ismételték, de felléptek már többek közt kis hazánkban is. Mindezt önerőből, aztán kis kiadónál gályázva (a Superhero Records gondozta a két nagylemezt pl), tehát abszolút alulról építkezve jutottak el idáig, s már egészen komoly múlttal rendelkeznek, valamint eljutottak arra a szintre, hogy az egyik legismertebb bolgár zenekarrá váljanak. Harmadik lemezük s egyben első találkozásom velük a Test Of Time, mely anyaggal most nyugat felé is próbálnak mozogni.

Akinek mond valamit a Merauder, Murphy’s Law, Agnostic Front, Judge, vagy Cro-Mags név, jól be tudja lőni azt az elég szűk teret, melyen belül a bolgár srácok mozognak; nyers, arcbamászó, agresszív, old school hardcore zúzdával találkozhatsz a harmincöt perces lemezen, különösebb megfejtések, innováció nélkül, de hitelesen, zsigerből, teljes mértékben a kilencvenes évekre hajazó hangzással. Mintha semmi sem változott volna a hardcore színtéren a One Voice óta, s ez a dalszövegeket olvasva is világossá válik. Horzsoló crossover reszelések, groove-os, bólogatós témák, melyek egyszerre hatnak a fejre és a lábra, s beindítják a mozgást egyből, mellé nyers kiabálások, az utca, és az elnyomottak dühös, frusztrált hangjával, mentalitásával, Alexander Boyadjiev torkából! Mintha egy igazi balkán, fehércsempés hentesbolt előtt vágnának arcon egy jókora csülökkel – ez a Bulgar Display Of Power, ahogy definiálják önnön esszenciájukat! Az eredetiség kétségtelenül nem erősségük, de ebben a stílusban nem is ez a lényeg, hanem, hogy otthon hallgatva is ki tudnak-e rángatni a fotelből, hogy képesek-e köréd varázsolni egy csatakos, energikus mosh hangulatát, mikor a frontemberrel együtt üvöltöd a szövegeket a mikrofonba. E tekintetben nem teljesítenek rosszul a fiúk.

Horzsoló, egyszerűbb riffeléssel nyit a CD intro címén, egy igazi fejlóbáló gitártémával, szimpla, de hatásos dobolással, ének nélkül, s már itt világossá válik az attitűd, mely végigkíséri a korongot. Ezt a málházós bevezetőt szaggatja szét a kezdő dobcsapkodással a szabadjára engedett egyik legerősebb daluk, az Overcome. Az introban szereplő riff itt is felhasználásra kerül, a punkos gyorsulások, kiállások közt, teljességgel a kilencvenes évek eleji HC megoldásokkal, melyet rendesen megdob intenzitás terén a két vendég: nem kisebb nevek, mint a Napalm Death gitáros Mitch Harris, és az énekes Mark Greenway hallatja andalító szopránját Alex kiabálása mellett. Valószínűleg Barney-ék rajongása a régi punk/HC zenék iránt (elég megnézni a Napalm feldolgozáslemezének tracklistáját) volt az ok, ami miatt szimpatikus lehetett a Szófiai kvartett, s vállalták a szereplést. Barney hangja jellegzetes, azt az epilepsziás őrjöngésre emlékeztető adrenalinlöketet igen erősen tolmácsolja, s nagyon kemény Mitch rikácsolása is. Eme összetevőkből méregerős utcahimnusz kerekedett.

Ugyan az önmaguk állította szűk muzikális mezsgye kevés változatosságot nyújt, azért az előbb említett tételen kívül is vannak még erősebb pillanatok. Az Under The Flag punkos gyorsulással, és barátok vendégkórusával operál, egy ugrálós groovy témát váltogatva, a tufa begyorsulásokkal, intenzív üvöltéssel kísérve. A GFY (Go Fuck Yourself) is hasonló tempóban reszel, énekileg az enyhén dallamos próbálkozások a Biohazard State of lemezére hajaznak, a „Who are you, who the fuck you are?” kórushoz pedig felesleges hozzáfűzni bármit is, tough guy a javából! A Hellbound (volt egy ilyen című Pantera dal is) tufa dzs-dzs, megkapóan primitív ötletekkel, súlyos belassulásokkal, de az erősebb tételek közé sorolható a Lovehate is, mely gyorsabb középtempóban rohan át rajtad, csapkod, döngöl keményen. A címadó kimértebb tempóban, málhás gitártémákkal, váltott üvöltéssel operál, kissé gyengébbnek érzem, de My Own Way visszahozza a punkos tempót. A basszer Radi és a dobos Konstantin megbízhatóan kísér, de nem villantanak különösebben, egyszerűen biztosítják az alapokat Dobro gitárja alá. A legszebb Front / Cro-Mags hagyományokból táplálkozik tehát a csapat munkássága, és a középmezőny felsőbb régióiban biztosan megvetették a lábukat, de sajnos becsúszott pár unalmasabb tétel. Viszont jópár intenzív sulykolás is, melyek kompenzálják az eredetiség hiányát energiájukkal.

Aki szereti a fenn említett bandákat, vagy akár a most jobban futó csapatok közül mondjuk a Cataract-ot, annak szerezhet kellemes perceket ez a zsigeri, izomból lenyomott ösztönzene, bár egy metalcore fan lehet, hogy nem tud majd sokmindent kezdeni a stuffal, ez semmiben nem csökkenti értékeit. Ismerkedni irány ide: www.myspace.com/lasthopesofia

6,2 / 10