2023. július 23.
Sok egyéb műfajhoz és stílushoz hasonlóan a hardcore punk is kivirágozni látszik az elmúlt időszakban, mondhatni majdhogynem ugyanannyira visszaütlegeli magát a köztudatba, mint amennyire a ’80-as években volt. Nem tudni pontosan, hogy ez a Turnstile szinte mainstream térhódításának, vagy a hate5six YouTube-csatornának (és underground megmozdulásnak) róható-e fel, a lényeg, hogy a zsáner az utóbbi években faszábbnál-faszább bandákat termel ki, mi pedig itt a NuSkullnál úgy éreztük, hogy muszáj ezekkel a zenekarokkal foglalkozni egy kicsit, „ha akár egy embernek is tudunk újat mutatni” alapon. Tesszük ezt a lehető legaktuálisabb módon: idei megjelenéseken keresztül.
Ami várható: tíz fiatal banda (kétszer ötös leosztásban), akikben max. annyi a közös, hogy eme durvulat stílusban gyökerezik a zenéjük, ezenkívül pedig vegyesen csaj és csávó kiabátorok, punkos oldalról megközelítések, metalos vizekre evezések, egészen váratlan ihletforrások (pop, hiphop, grind), kicsi/közepes/nagy formátumok és hamisítatlan kettőnégyek. Szóval ha leporoltad az Air Maxet, meghúztad a rövidgatyád gumiját és a sapkád siltje is Mariana-ároknyi sávot vágott a homlokodba, akkor készen állsz az első felvonásra – tali a pitben négy kaliforniai és egy chicagói bandával!
Megjelenés: 2023. június 2. 
Kiadó: Flatspot Records
Hossz: 19 perc
Támpont: Zulu, End It, Jivebomb
2018-as megalakulása óta a chicagói Buggin feltett szándéka, hogy a hardcore ne csak az elkeserítő, dühítő témák elleni felszólalásról szóljon, hanem pont ugyanannyira helyet adjon a szórakozásnak is. Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a most megjelent első nagylemezük, a Concrete Cowboys: a 12 tételes, alig húszperces anyag szó nélkül leteper, majd átgázol rajtad, és nem is kell feltétlen matematikusnak lenni ahhoz, hogy tudd, itt bizony nem a kétpercesnél hosszabb trekkek dominálnak. Ez viszont nem probléma, sőt, mindegy, hogy egy könnyed, baromkodós, önfeledt dalról van szó (Snack Run, Concrete Cowboys, Youth) vagy egy komolyabb, társadalmi afférokat jobban pellengérre állító tételről (The Customer Is Always Wrong, Hard 2 Kill, Not Yours), az üzenet mindig tűpontos, maníroktól mentes, egzakt. Pont mint a zenekar stílusa: nincsenek korszakalkotó újítások, szokatlan párosítások, vagy a megszokottól elrugaszkodó manőverek. A CC egy főhajtás a ’80-as évek crossover soundja előtt, egy leheletnyi punkos attitűddel megfűszerezve, meg egy baromi jó hangzással (de tényleg, milyen patikán szól már a basszus például). A Buggin 2023-ra beérett, olyan turnétársak előtt melegíthettek, mint a Turnstile vagy a Show Me the Body, és őszintén nem lennék meglepve, ha rövid időn belül a kezükbe rántanák a gyeplőt és ők diktálnák az iramot. Az esélyeik mindenképpen megvannak rá. 8/10 (Radó)
Megjelenés: 2023. május 4.
Kiadó: Epitaph Records
Hossz: 25 perc
Támpont: Backtrack, King Nine
Az utóbbi években egyre jobban forrong Amerika nyugati partja, azon belül is Kalifornia, ahonnan szinte a semmiből bukkannak elő a hardcore gyökerű zenekarok. A legtöbbről elmondható, hogy már az elejétől kezdve megpróbálnak a népszerűségre játszani, és ez többé-kevésbé sikerül is, az már más kérdés, hogy ez mennyire hitelesíti, vagy épp teszi ellenszenvessé az adott zenekart – számomra inkább az utóbbi, de természetesen itt is vannak kivételek. Az egyik ilyen banda a lépegetős öcsihardcore-csapatok közül a Hands of God és Gulch tagjaiból alakult Drain, akik egy olyan pozitív hangulatot hoznak a megjelenésükkel és a zenéjükkel, hogy róluk simán elhiszem, hogy tényleg ilyen jó arcok, és végtelenül barátságos buli kedvéért csinálják az egészet.
Második lemezük, a Living Proof patika tempóval kattog végig egy fülledt Kalifornia worship hangulatban, ahol a cápák-szörfözés-barátok háromszög mindent felülír. Ezek az arcok úton-útfélen haverkodni akarnak veled, és egy idő után már nem bírsz ellenállni nekik, még akkor sem, ha az énekes, Sammy Ciaramitaro (milyen király vezetéknév már!) a színpadon szó nélkül meggatyáz. A frontemberből csak úgy árad a jófejség, és hacsak nem vagy túlságosan antiszoc, akkor nehezen tudsz felé közömbös lenni, pláne úgy, hogy közben szétfirkálnak a mázsás Slayer-riffek és az agresszív two-stepek. Mindemellett kapunk még egy hiphop/rapper featet Shakewell-lel, és egy Descendents-feldolgozást is, melyből kiderül, hogy a faszinak még a dallamos éneke is teljesen rendben van. A hangzás totál király, hála a régi haverjaiknak, Taylor Youngnak (Suicide Silence), és John Marksonnak (Drug Church), úgyhogy itt sem lehet nagyon hibákat találni. Ha viszont nincsenek barátaid, és szeretnéd megtalálni őket, akkor van egy jó hírem: a Drain szívesen spanolna veled. 8,5/10 (Simon)
Megjelenés: 2023. február 10.
Kiadó: Quiet Panic
Hossz: 20 perc
Támpont: Gallows, Fucked Up, Hot Snakes
Bizonyára megvan az a mém, ahol valami vézna arc látható a képen, a szöveg pedig úgy szól mellé, hogy “ha így néz ki a banda gitárosa/basszere, akkor nagy eséllyel megdöglesz a pitben.” Nos, ez a Negative Blastre hatványozottan igaz. Hiába festenek úgy a tagok, mint (tetovált) rezidensek a helyi társasjátékklubban, a bemutatkozó lemezük, az Echo Planet alig húsz perc alatt új lyukat üt a seggedre! Ez persze nem meglepő, lévén az arcok nem holmi lábáztató zenészek, hanem mind kipróbált, jól bevált formációkból érkeztek (Lewd Acts, Hot Snakes, OFF! stb.), hogy összepakolják ezt a covid szülte, tét nélküli, masszívan örömzenélős cuccot.
És ez az utolsó pillanat, hogy az “öröm” szó felbukkan ebben az ismertetőben: az Echo Planet egy tömör, hathatós dalcsokor, ami egy olyan “gonosz”, ugyanakkor önfeledt és seggrázós punk/hardcore atmoszférát teremt, amire egyszerre tudnád lángba borítani a bolygót, majd deszkázni egyet a romjain. Az a legjobb az egészben, hogy a lemez nem is akar többnek látszani annál, ami, és hallatszik rajta, hogy olyan emberek kezében öltött alakot, akik kívülről fújják a hardcore és a punk minden csínját-bínját. Jó lenne még anyag tőlük a jövőben, talán kissé elfeledtetné velem, hogy nincs már ETID, vagy hogy a Gallows cirka 8 éve nem adott ki semmit. 8/10 (Radó)
Megjelenés: 2023. április 7.
Kiadó: Flatspot Records
Hossz: 10 perc
Támpont: Turnstile, Gel
A szintén kaliforniai Scowl szerencsére tudott lépni egy nagyot az előző lemezéhez képest, és a hirtelen jött rivaldafényt – melyet leginkább a hate5sixnek és a hardcore-díva frontcsajuknak köszönhettek – arra használták föl, hogy a kissé uncsi hc/punk hangzásukat jócskán belemerítsék az alt rock/grunge rozsdás világába. A banda személyisége leginkább úgy írható le, mint a Negative Approach és a The Breeders szerelemgyerekeke, aki sok Sonic Youthot hallgatott, és ez a legutóbbi lemezükön domborodott ki a leginkább. Kat Moss meglepően jól használja a hangját a különböző stílusok közt ugrálva, és egyszerre jeleníti meg a kívülről nézve hitelesnek tűnő DIY punk attitűdöt, és a független nő vívódását egy olyan színtéren (világban), ahol elég gyakran előfordul, hogy nem vesznek komolyan egy nőt. Talán itt is lehet ennek az egész zenekari megjelenésnek és működésnek némi hatásvadász érzete, viszont a Scowlnak sikerült kimozdulni a tucatcsapatok ligájából ezzel a kvázi új vonallal, amit a Psychic Dance Routine lemez hoz.
Azt, hogy ez a ’80-as éveket idéző „ha én eszek, mindenki eszik a turnén” zenekari bajtársiasság mennyire komoly, innen nehéz megítélni, azt viszont talán el lehet fogadni, hogy 2023-ban már nem feltétlenül kell megdögleni a hitelesség oltárán egy lerobbant kisbuszban, mínusz 20 fokban Birmingham külsőn. Számomra harminc fölött kissé furcsának tűnnek ezek a meglepően hirtelen, akár már egy lemez után felfutó hardcore-bandák, de ha lehet ilyet mondani, a Scowl megérdemli ezt az elismerést, pláne ha ezt a kísérletezősebb új lemezt is figyelembe vesszük. 8/10 (Simon)
Megjelenés: 2023. június 2.
Kiadó: Triple B Records
Hossz: 13 perc
Támpont: Negative Approach, Sunami, korai Ceremony
Mit reagálsz arra, ha azt mondom, hogy a tech deathben utazó Rings of Saturn első (és azóta újfent kurrens) vokalistája amúgy “szabadidejében” egy nyers, szélvész punk/hardcore-bandában hergeli a népeket, hogy törjék el egymás bordáit? Igazából az egyetlen elfogadható válasz erre az lenne, hogy bármi jobb, mint a szebb napokat látott Rings’-ben csapatni. Ámen, testvérem! A Spy egy kíméletlen, megalkuvást távolról sem ismerő formáció, bemutatkozó nagylemezük, a Satisfaction pedig a nevéhez mérten egy afféle guilty pleasure élvezkedés: semmi túlbonyolítás, tróger sound, kukafedő dobok, süvítő, disszonáns gitárok, és igazi betyárosan okádék vokálok. Hiába, a Triple B olyan elánnal nyúl bele a mézescsuporba és halássza ki onnan ezeket a bandákat, mint valami hardcore Micimackó. Az anyag alig negyed óra alatt lepörög, de ezalatt több fogadat veszíted el, mint amikor még a lepra volt a hétköznapok problémája, nem az infláció. Egyetlen kérdés maradt csupán: olyan bandák után, mint a Spy, a Drain, a Sunami vagy épp a megboldogult Gulch, mi van az ivóvízedben, San José?! 7,5/10 (Radó)
