A Lamb Of God nem szarozik. Akármelyik lemezük hallgatod, biztos lehetsz benne, hogy tökös metálzenét fogsz hallani, nem kevés thrash hatással. A 2004-es Ashes of the Wake folytatása, a nyár végén megjelent Sacrament sem kivétel ez alól: ízig-vérig Lamb Of God anyag ez, a srácok félreismerhetetlen gitárjátékkal és Randy Blythe (ének) jellegzetes stílusával. Nem fogunk semmi stílusdefiniáló újítással találkozni, a fiúk ugyanazt a kemény metálzenét játsszák, amiért eddig is szerettük őket.
A kiadvány igazi értéke ezúttal is a felszín alatt rejtőzik, mert rövid vizsgálódás után konstatálhatjuk, hogy a lemez borítója szokás szerint bűn rossz. A 11 szám viszont nem hagy kétséget afelől, hogy a srácok nem minden művészet terén teljesen analfabéták. Megszoktuk, hogy bárányék szeretnek kezdésként odacsapni a kalapáccsal, és nincs ez másképp most sem: a kezdő Walk With Me In Hell az egyik legfogósabb szám a lemezen. Kár, hogy a harmadik perc után valahogy elveszti a varázsát, nyugodtan visszafoghatták volna magukat a srácok a hossz tekintetében. A kislemezes Redneck után pedig bátran nekik adhatjuk a gyorsasági különdíjat: valami elképesztő, amit a két gitáros itt produkál! ("... és most nézzük meg lelassítva!" videó)
Itt már az angol tudásukat aktívan alkalmazó hallgatóknak feltűnik, hogy a dalszövegek érezhetően (és szándékosan) kevesebb politikai utalást tartalmaznak, ami eddig a zenekar egyik sajátossága volt. Továbbá a zenészek mintha többet technikáznának az előző anyagokhoz képest és így egy kicsit vesztett az egész a lendületéből, no de emiatt még nem akasztjuk fel őket, a lemez így is veszélyesen gyilkos tempójú. A lassabb tételek közé tartozik a Descending, ami viszont még így is kiemelkedően jó lett. No de ami ezek után jön, az megér egy misét: Blacken The Cursed Sun, az igazi audio-kasztráció: a szám hallgatása közben a lábad garantáltan úgy jár, hogy a golyóidnak annyi! A kezdés valami kolosszális és a folytatás is rendesen oda van téve, Chris Adler nem kíméli a duplázót. A srácoknak sikerült úgy megírni a lemezt, hogy az a vége felé erősödik, vagy legalább nem lanyhul a minőség, mint sok hasonló lemez esetében. A headbangelős Forgotten (Lost Angels) és a hardcore hatásoktól nem mentes Requiem is a lemez jobbjai közé tartozik. Habár ilyenkor kötelező, még sem tudok nagyon kiemelni számokat, hisz mindegyikben van valami, ami kicsit is különlegessé, fogóssá teszi. Nem is nagyon találunk gyenge tételeket a lemezen, remekül össze lettek válogatva.
A cikk vége felé illik fikázni is egy kicsit a lemezt, hogy a banda utálói se küldjenek vissza anyámba, azonban ezúttal nem tudok semmi érdemlegeset felhozni. A hangzással minden rendben, habár egy kissé mintha „tompa” lenne és véleményem szerint lehetne kicsit változatosabb az anyag, de ez feltehetően csak ízlés kérdése.
Mindent összevetve egy igen kellemes lemezzel bővült a repertoárom, amelyet úgy érzem gyakran elő fogok venni. A Sacrament az apró hibáival együtt is 2006 egyik legdögösebb anyaga, amivel a Lamb Of God megtartotta az újvonalas thrash stílus királya címet. Csak az a borító, ejj…
Végül legyen egy szép kerek szám: 8.51872/10
