Lamb of God – Resolution

A Burn the Priest néven, 1994-ben alakult zenekar a napokban adta ki legújabb nagylemezét, mely a sorban már a hetedik, tehát, ha a kezdeti szárnypróbálgatásaikat figyelmen kívül hagyjuk mindenképp termékeny csapatnak könyvelhetjük el őket, de ami sokkal jobban jellemező rájuk az a megbízhatóság. Minden albumukkal igyekeztek egyszerre megújulni, illetve egyszerre a közönség kedvében is járni és a lehető legmodernebb köntösbe öltöztetett vérbeli metal dalokat szerezni (még ha ezt egy nemrégiben adott interjújukban tagadják is), de mindezt mindig úgy tették, hogy nem estek át a ló túloldalára és képesek voltak hitelesek maradni ellentétben más hasonló utat bejárt zenekarokkal (egyébként 1998 óta állandó a felállás).

A támadási felületet nem is erre kell keresnünk. Véleményem szerint a Lamb of God legnagyobb hibáját mindig az albumok hosszában és felépítésében lehetett felfedezni és ez alól az új se kivétel. Rendre, lemezről-lemezre Randyék képesek voltak olyan slágereket szerezni, hogy az ember pislogni is alig tudott utána, de egy teljes album tükrében már kevésbé volt fényes a helyzet. Ez a probléma leginkább a legutóbbi Wrath c. anyagnál ütközött ki a legélesebben, ahol minden tehetségüket belepakolták a Set to Fail c. zsenialitásba és a fennmaradt dalokon minden egyes próbálkozásomnál kiájultam a székemből az unalomtól. Számomra sohasem sikerült olyan lemezt készíteniük, ahol minden dal tökéletesen a helyén volt és a teljes hossz is ideálisnak volt mondható. Az első három klasszikus lemezüket (Lamb of God név alatt), azért még máig szívesen pörgettem, ha épp szakállt növesztek. Nem is véletlen, hogy jómagam az Ashes of the Wake képében ismertem fel a csúcsteljesítményüket, ami után a Sacrament kissé – nyilván a helyzethez képest, de – kisfiúsnak (uram boccsá kommersznek) hatott. Na, de most lássuk, hogy a Resolution hol is helyezkedik el a Lamb of God életműben.

A fent ismeretet probléma egyből arcul is csapott a dalsorrend tizennégy dalát és ötvenhat percét realizálva, de hála Isten’ az albumkezdő Straight for the Sun azonnal mosolyra csalta az arcom. Mocskos egy nyitó nóta. Váratlan és nagyszerű meglepetés a Lamb of God eszköztárából, hogy utána Desolution a már megszokott szélvész vezérriffel leszakítsa a fejem. Az izmos kezdés már önmagában jó előjel volt, pláne, hogy a harmadik tétel képében rögtön az első nyilvánosságra hozott és amúgy az album egyik legjobbja, a Ghost Walking érkezik. Az akusztikus kezdés tényleg zseniális és tökéletesen illik a képbe, Randy pedig talán csak pont a Set to Failben hozott ennél önállóbb és dallamosabb üvöltést („21 to 1 i’m liking the odds, a blood junkie with a lightning rod, a dirty rig and a heavenly nod and still you wind up nowhere.”). Az izmosabb tételek közé tartozik még a The Undertow, a The Number Six vagy a Terminally Unique. Mellettük ott van még a két nagy port kavart új Lamb of God himnusz, melyek egyenként tartalmaznak valami eddig szokatlant, amitől az ortodox rajongók rögtön vérszemet is kaptak ám a helyzet koránt sem ennyire tragikus. Az Insurrection számomra a Chimaira másodvirágzását juttatja eszembe, de ugye az ominózus megoldás a tiszta ének ilyen direkt használata volt, ami valljuk be azért egy ilyen minőségi énekestől hét album után szerintem már igencsak indokolt és várható volt. Egy: baromi jól szól. Kettő: Mr. Blythe – bár nyilatkozataival és annak stílusával rohamosan csökken nívója a szememben – tehetségét és képzettségét (üdvözlet Mrs. Melissa Cross!) nem lehet elvitatni. Bár ritkán kerül ilyesmi szóba egy metal lemeznél, de tisztán hallani, hogy mennyire professzionálisan használja hangszálait és rekeszizmait és szerintem mindannyian éreztük már a tiszta ének potenciális felbukkanásának lehetőséget. Én örülök is neki és remélem, hogy a következő lemezen ez még visszaköszön. No persze csak ideális mennyiségben.

A King Me képében pedig megkaptuk a zenekar saját határainak feszegetése kapcsán eddig talán legmesszebb merészkedő dalát, amely szintén a mérleg pozitív oldalát erősíti. Az első másfél percig eszembe sem jutna, hogy egy LOG-tétellel van dolgunk és pont ez adja meg az albumzárás ízét és vetíti előre számomra egy jóval kísérletezősebb, a szimfonikus megoldásokat sem megvető új Lamb of God képét.

Egyszer voltak Magyarországon, idén sajnos nem lesznek, de egyik nagy vágyam, hogy lássam őket élőben és most már az is, hogy a setlistben ne csak a klasszikus kedvencek legyenek benne, hanem a King Me is. Erős album a Resolution, fontos lemez a Lamb of God életmű szempontjából és, ha egy kicsit ügyesebben megvágták volna a lemezt, ezzel lehagyva pár szerintem felesleges – részükről – rutin dalt, akkor a pontszám is feljebb csúszna.

7/10