Lacuna Coil – Dark Adrenaline

Nem szeretnék mindent a producer nyakába varrni, de maga a tény, hogy ismét Don Gilmore (Linkin Park, Bullet for My Valentine) közreműködésével készült az új anyag, nem igazán tartozott a jó előjelek közé. Aztán az albumot nyitó klippes dal, a Trip The Darkness mégis pozitív csalódásként adta meg a kezdőhangot. Ahogy az ezt követő Against You is a jó dalok táborát gyarapítja. De ahogy haladtam tovább egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy sok az újrahasznosított téma, miközben egyre lankadt az érdeklődésem. Továbbra is hiányzik az az atmoszféra, ami korábban másodpercek alatt bűvkörébe vonzott, hogy a banális, helyenként gagyiba hajló szövegeket már ne is említsem. Persze a Shallow Life nyomasztóan lassú, fárasztó hangulatához képest az itt hallottak valóban üdítően hatnak, de ez még mindig nyomában sincs a zenekar egykori dicsfényéhez.

A következő dal, amit kiemelnék az az End of Time, aminek a refrénje különösen fogósra sikeredett. De aztán a keménykedős I Don’t Believe in Tomorrow hallatán megint „B” kategóriás nu-metal érzésem támadt… Pedig higgyétek el, nekem semmi bajom a bandával. Sőt! De amit a Karmacode óta csinálnak, azzal nem nagyon tudok mit kezdeni. Szerencsére még 2008-ban sikerült élőben is látnom a bandát, ami óriási élmény volt, hiszen szinte a teljes Karmacode-ot eljátszották akkor, de ezekért az újkeletű dalokért már egyáltalán nem tudnék rajongani még élőben sem, azt hiszem. Hiába Cristina Scabbia gyönyörű hangja, ami egyértelműen a produkció legnagyobb húzóereje (vagy más szemszögből tekintve megmentője), nem tudja átlagosnál jobbra emelni az összhatást. Az Intoxicatedből például sokkal többet is kihozhattak volna, mert így egy kicsit soknak érzem Cristina folyamatos áriázását amire lényegében egy egész szám épül. Viszont ez legalább egy olyan momentuma volt a korongnak, amire az utolsó hangok lecsengése után is emlékeztem. Aztán még mielőtt különösebb pulzusszám változás nélkül elcsordogálna a még hátralévő pár nóta, kapunk egy R.E.M. feldolgozást. Ez a Losing My Religion című kultklasszikus átirata, az én első reakcióm meg csupán annyi volt, hogy na ezt meg most minek?! Andrea Ferro előadása különösen zavaró a dalban. Körülbelül nullát sikerült átadni az eredeti érzelmi töltetből.

Ahogy korábban már jeleztem, lényegesen jobb lett a Dark Adrenaline az elődjéhez képest, de ez még mindig távol áll a kiemelkedőtől, amit én azért kicsit sajnálok. Hiányzik az a bizonyos plusz, ugye. Nem egy rossz albumról beszélünk, csak éppen egy teljesen átlagosról, ami a zenekar korábbi munkásságának tükrében válik igazán középszerűvé. Hogy fogunk-e még a jövőben igazán erős, ütős, esetleg meglepő Lacuna Coil lemezt hallani azt nem tudom, én mindenesetre azért túl sok reményt már nem fűzök hozzá.

5/10