La Dispute – Wildlife

Tracklist:

1. A Departure
2. Harder Harmonies
3. St. Paul Missionary Baptist Church Blues
4. Edit Your Hometown
5. A Letter
6. Safer In The Forest/Love Song For Poor Michigan
7. The Most Beautiful Bitter Fruit
8. A Poem
9. King Park
10. Edward Benz, 27 Times
11. I See Everything
12. A Broken Jar
13. All Our Bruised Bodies And The Whole Heart Shrinks
14. You and I in Unison

Hossz: 57:50

Megjelenés: 2011. október 4.

Kiadó: No Sleep

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ha valaki végigtekint a mewithoutYou életművén, és jókora esést lát 2004 és 2006, a Catch for Us the Foxes és a Brother, Sister közt, akkor több, mint valószínű, hogy a poszt-hardcore elhagyását és a folk elemek beemelését jelöli meg bűnösként. Pedig felmerülhetne az is, hogy vajon milyen anyaggal álltak volna elő, ha nem találnak rá a Neutral Milk Hotel munkásságára, vajon a szenvedély és az energia hozta-e volna a korábbi minőséget, vagy ebben a műfaji metszetben is lehet unalmasat, középszerűt, feledhetőt alkotni? A Weiss tesóktól már bizonyos, hogy nem fogunk választ kapni, de fáklyájuk jelenkori birtokosaitól, a La Dispute-től se vártuk volna, hogy különösebb irányváltás nélkül is csalódást tudnak majd okozni, főleg azok után, hogy 2008-ban az év egyik legnagyobb meglepetését ők hozták össze, és az utóbbi évek iszonyatos hype-ja miatt szinte ziccer volt az új album megírása. Aztán jött a Wildlife és a Touché Amoré idei anyaga egyből szebben kezdett el csillogni.

Ahhoz, hogy a Wildlife kapufáját igazán át tudjuk látni, érdemes megnézni három év távlatából, hogy mi is volt a La Dispute sikerének záloga? Az egyik biztosan Jordan Dreyer, hiszen ez a huszonéves srác egy négyzetre emelt Aaron Weissként üvöltötte és beszélte végig a banda eddigi összes anyagát, ráadásul olyan szövegeket írt, amelyeket azóta is naponta kiáltanak a bitéterbe a világ összetört szívű lányai-fiai. A másik az volt, amit ehhez a zenészek (elsősorban a húristák) hozzátettek, hiszen 50+ perces volt a nagylemez, viszont ez egyáltalán nem volt feltűnő a Hot Cross szintjén mozgó gitártémáknak, váltásoknak, és műfaji keveredéseknek (indie, screamo, stb.) köszönhetően. A Somewhere at the Bottom of the River Between Vega and Altair mindent vitt 2008 végén, többek közt például elindította a Wave-et, négy év után újra eladta a mewithoutYou zenéjét, és minden idők leghallgatottabb screamo zenekarává tette Jordanéket. Egy ilyen lemez után nem könnyű folytatni, de a Touché Amoréval közös split „kötelező kör” jellege ellenére is remekül sült el, viszont a Kojival közös Never Come Undone-tól hiába vártunk lemezfelvezetést, Shiraki úr belőlük is az unalmasat hozta ki, így aztán semmilyen előzetes prekoncepciónk nem lehetett az új albumot illetően.

Első hallásra a háromperces intróként funkcionáló A Departure összes másodperce azt sugallja, hogy minden maradt a régiben, Jordan elkeseredett „beszéd-üvöltése” természetesen változatlan, a gitárosok játszák a standard lassú screamo témákat, működik az egész, de semmi extra. A szövegekbe belekukkantva láthatjuk, hogy nem ennek a soraival lesz tele a Tumblr, de ugyanez azért megtörtént már az előző albumon is, különben is nyitó dal, a rajongók igazán vérmes elvárásaival csak a második nótának kell szembesülnie. A Harder Harmonies pedig csont nélkül hozza is az előző album szintjét, a lemez egyik legjobb dala a fülbemászó akkordjaival és ügyes váltásaival, a gyeplőt pedig a St. Paul Missionary Baptist Church Blues sem ereszti el, hiába nem olyan szívfacsaró sem ez, sem a koncerten bemutatott Edit Your Hometown, az előző album lejárati idejét is az hozta mindig egyre közelebb, hogy valamiféle konstans szakítási láncban kellett lennie annak, aki hosszútávon élvezni akarta. Az A Letter és a Safer in the Forest/Love Song for Poor Michigan kettőse épp ezért meglehetősen rosszkor érkezik, hiszen alsó-/középtempójukkal és nem túl nagy kaliberükkel kellően lelassítják ahhoz az albumot, hogy csak az A Poem fúvós meglepetése tudja felrázni az embert – alapvetően az ilyen standard, minden belepakolt szenvedély ellenére rutindalnak tűnő tételek miatt érződik szinte kihívásnak az album végighallgatása. Ennek mond ellent az, hogy a lemez leghosszabb darabja, a King Park hét percig úgy elrabolja az ember minden gondolatát, ahogy azt csak a legjobbak tudják, teljesen elfeledteti a hallgatóval a Wildlife magjában hömpölygő középszerűséget. Egy ilyen kilencedik dal után már nehéz elrontani egy albumot, de a fiúk még öt ízben kezdenek új dalba, amelyek alatt zavaróan kevésszer (avagy nagyjából csak a rákos kissrácról szóló I See Everythingben) érzi az ember a korábbi kiadványok erejét, hidegrázásait, és ezen nem sokat segít, hogy a végén kétszer is öt perc közelébe merészkednek. Nem nagyon fogalmaztam meg még ilyet egy poszt-hardcore album kapcsán, de a Wildlife hatásán hatalmasat tompítanak a töltelékdalok, és ugyan a szövegek nagyrészt továbbra is jók, de ez mit sem ér a kellő zenei csúcspontok háttérszele nélkül, márpedig úgy tűnik, hogy az ötletek most nem jöttek a megfelelő tempóban/arányban. Elsőként csupán nehezebben megfoghatónak tűnik az album, de a történeteket mesélő sorok által nyújtott kapaszkodókkal gyorsan meg lehet hódítani a nehezebb darabokat: a King Parkot is az töri fel, és az I See Everythinget is az vési az ember fülébe (feltéve, hogy a giccsre immunisak vagyunk).

Ahol erős, ott nagyon erős a Wildlife, és ahol gyenge, ott sem rossz, de a túlzásba vitt átkötések és az apját meggyilkoló skizofrén fiú (amiben a King Park jó, abban az Edward Benz, 27 Times nagyon felejthető, amolyan “Daniel Keyes screamo”) elveszik az album élét, így pedig az a kellemetlen meglepetés éri az embert, hogy mindenféle műfaji váltás nélkül is csalódást tud okozni a La Dispute. Szerencsére nem nagyot, hiszen rengeteg bandával megtörtént már, hogy nem szelektált kellően szigorúan egy album demói közül, és így is vannak rajta olyan dalok, amelyek az előző nagylemezen is kiemelt helyet kaphattak volna, de sajnos ez sem menti meg attól a korongot, hogy az albumszintű értékelésnél hozzájuk képest igen szűken mérjük a pontokat.

6.5/10