La Dispute – Somewhere at the Bottom of the River Between Vega and Altair

Egy nagyon hosszú albumcím és egy furcsa, barlangrajzszerű kép adja az első benyomást. A sztahanovisták már ismerhetik ezt az öt michigani srácot, de ezekkel együtt is olyat rejt a lemez, amire senki sem számított.

A No Sleep gondozásában, tavaly novemberben jött ki az album, menetideje 51 perc 39 másodperc – de már az első perctől kezdve azt tesz veled, amit akar. Jordan Dreyer nem énekel, hanem beszél, mesél, színjátszik, üvölt és ordít, teljes összhangban a zenével. Két gitár, egy basszus, egy dob, s több nem is kell ahhoz, hogy valami meghatározhatatlan lüktetést kapjunk. Hívták már poszthácénak, progresszívnek, de a La Dispute zenéje erőfeszítés nélkül rázza le magáról a megnevezéseket. Annyi biztos, hogy ha kell melankolikus, ha kell ütemet tör, a fülbemászó dallamokat pedig szétszaggatja valami kaotikus játék, ahogy a növekvő feszültség azt megkívánja. Lélegzetvételnyi szünet két szám között, hosszúak és rövidek váltakozása, miközben a lendület maga nő és apad, fittyet hányva a formaságokra. Ha az ember nem is szentel különösebb figyelmet ennek a lemeznek, már akkor is biztos, hogy többször visszatér hozzá, hisz különösen a korong első felén akad bőven elég olyan dal, ami akár fél füllel hallgatva is bátran megállja a helyét a keményebb zenék között is.

A cím utalás egy távol-keleti népmesére. Azért emelem ezt ki, mert habár egyből észrevehető, hogy ez a zene bizony majd szétrobban az érzelmektől, ez egyrészt már közhelyszámba menő megállapítás, másrészt pedig vétek lenne ennyivel lerendezni a Somewhere At The Bottom Of The River Between Vega And Altair szövegvilágát.

Emberi érzelmekről szólnak a dalok, szerelemről, barátságról, tisztességről, több megközelítésben: összetört szívek, tragédiák, megmagyarázhatatlan kötődések, és az a tiszta érzelem, amiről Pál is beszél a Szeretet himnuszában. Mindenkihez, mindenáron. Átszövi az egészet az az ellentét, ahogy mi a nemes érzelmet tartjuk igaznak, míg mint emberek kiszámíthatatlanok vagyunk, irracionálisak, mint a természet, törékenyek és mulandók. Egymásnak feszül az ember önmagával, az érzelmeivel, az élettel, tizenhárom gyönyörű részletben, hol felpörögve, hol fájóan lelassulva, néhol ordítva, máskor meg egy holdkóros monotonitásával. Komoly játék, komoly témák, melyek felett ott lebeg mind a képekben, mind a helyzetekben a panteista, megváltoztathatatlan természetkép, amibe jobb beletörődni.

Ez a csaknem egy órányi anyag a La Dispute eddigi legkomolyabb munkája, s ott a helye minden ember listáján, aki valamennyire is vevő az érzelmek és a gitárzene párosítására.

Nekem mindig azt mondták, hogy a Converge megértéséhez szerelmi bánat kell, a terminális fajtából. A La Dispute-hoz elég, ha elolvasod a szövegeket.

10/10