Kylesa – Ultraviolet

Azok, akik elsősorban sludge metal bandának szerették meg a Kylesát, talán nem az Ultravioletet fogják a kedvenc albumuknak tartani, még akkor sem, ha megjósolható volt, hogy a hatodik album elődjeihez képest némileg más irányt vesz majd, hiszen a banda hangzásának egyedfejlődésében előbb-utóbb valószínűleg elkerülhetetlen volt Laura Pleasants énekesnő és a pszichedelikusabb vonal dominanciája. Ezek és a hosszú, kemény riffek, illetve a súlyosabb, dübörgős gitármenetek váltakozása, valamint egy sötétebb hangulatú, már-már a 90-es évek grunge légkörére emlékeztető dallamvilág jellemzi az új albumot, ami így aztán semmiképp sem sorolható be csak úgy egyszerűen egy akármilyen metal kategóriába. A lemez dalainak szerkezeti sokszínűsége olyannyira teszi eklektikussá az albumot, hogy annak anyaga még sokadik hallgatásra sem áll össze igazán egy szerves egésszé, így az egységes album helyett inkább beszélhetünk tizenegy különálló Kylesa dalról. A Laura által felénekelt dalok egy része, mint például az Unspoken vagy a Long Gone is egyenesen az olyan ’90-es évekbeli grunge bandákig repít vissza, mint a svéd Drain S.T.H. csajbanda, ami szintén a sötétebb, atmoszférikusabb grunge elemekből építkezett. Ezzel szemben a We’re Taking This egyértelműen a korábbi Kylesa lemezekről megőrzött dühösen kiabálós vonalat követi. A What Does it Take Philip Cope gitáros hasonló, csak punkosabb és igen szórakoztató próbálkozása, míg az azt követő Low Tide egy majdnem klasszikus indie rock dal, szokatlanul borongós hangulatával tökéletesen illeszkedve az Ultraviolet hangzásába, és például a Baroness által kipróbált vonalba is.

Furcsának hathat, hogy a lemez dalait nem köti át és össze semmi, sőt, helyenként kifejezetten hangsúlyosak és élesek a váltások, de a Kylesa megússza, hogy zavaró legyen az integritás hiánya. Talán kevésbé szórakoztató, mint a Torche Harmonicraftje, de az Ultraviolet olyan, mint egy figyelemreméltó válogatáslemez: frappáns, rövid, sokszínű, és az olyan számokban, mint a Vulture’s Landing egyértelműen visszanyúl a hagyományos, délies riffekhez, a Long Gone-ban pedig a két dobos (Eric Hernandez és Carl McGinley) által biztosított morajlós, stabil tempójú és keményen odatevős pörgetéshez. Talán a Quicksand az a dal, ami tökéletesen visszaadja az album sokszínűségét és tartalmazza a megannyi különféle hangzáselemet, így egyfajta összegzésként is felfogható a levezető, elszállós Drifting előtt. Nehezen behatárolható a Kylesa új lemezén megtalált pszichedelikus hangzása, de egyértelműen a javukra írható, hogy a sötétebb hangulatú, borongós témákhoz is úgy nyúltak, hogy sikerült elkerülniük a nyomasztó, vontatott dalokat. 8/10