Kreatív szintlépés minden téren – White Ward: False Light

Az ukrán black metalos White Ward azzal vált igazán különlegessé és ismertté, hogy az alap hangszereken kívül szaxofont is gyakran megszólaltatnak dalaikban. Erre legelőször a második, Futility Report című nagylemezen került sor 2017-ben, ezt két év múlva követte a Love Exchange Failure lemez követte, amely hatalmasat robbant a köztudatban. Azóta egy kétszámos EP-n kívül nem érkezett nagyobb adag újdonság a zenekartól, baj viszont történt épp elég, hiszen kirobbant a háború Ukrajna és Oroszország között. A hadakozás közepette a zenekar megosztott egy új dalt azzal, hogy a háborús helyzetre való tekintettel az új lemez is a vártnál hamarabb érkezik, és ígéretükhöz híven június közepén már hallgatható is volt a False Light, amire gyakorlatilag éhes farkasként vetettük rá magunkat. Mint kiderült, nem kellett csalódnunk a legújabb albumban sem.

A False Light egy erősen koncepciózus nyolctételes anyag, amely Mykhailo Kotsubinsky 1908-as, Intermezzo című impresszionista regényéből merít Jack Kerouac. a beatnemzedék írója és Carl Jung pszichoanalitikus művei mellett, és olyan komoly, nem éppen kellemes témákat boncolgat, mint a küszöbön álló természeti katasztrófák, a családon belüli erőszak, a rendőri túlkapások, a modern mainstream kultúra hamissága és a túlfogyasztás. Mindezekre több mint egy órát szentel, így nem árt, ha kicsit rákészülünk az anyagra, de nem csak a tematika okán, hanem azért is, mert a White Ward nem csupán a saját határait feszegeti, hanem a black metal műfaj szabályait is mondhatni újraírja. Itt nem kifejezetten a már ismerős szaxofonra gondolok – ami most jóval több szerephez jut, a nagybőgő pengetésével együtt nagyon ízléses és hangulatos, egyfajta darkos jazz kivitelezésben -, ugyanis bőven tartogat ezen kívül is meglepetést a lemez.

A Leviathan című start még nem sok újdonságot tartogat, de egy zseniálisan megírt darab, viszont én személy szerint a dalban hallható felvezető kiállás után nagyobb katarzisra számítottam. A játékidő további része viszont már felfedi előttünk a zenekar eddig be nem vetett fegyvertárát, rögtön a Salt Paradise című akusztikus folytatás tiszta, borongós énekkel ejt ámulatba, megspékelve olyan hangulattal, mintha sose találnánk többé örömöt ebben a világban. Ha pedig már elindult a meglepetések sora, miért állnának le vele? Közvetlenül ezután sejtelmesen kúszik be az ajtó alatti résen át a Phoenix egy olyan borzongató billentyűs témával, ami csettintésnyi idő alatt idézi meg a ’80-as éveket. Hihetetlen, de működik. Miért? Mert a már egyébként is magával ragadó atmoszférát totálisan csúcsra járatja, a black metal pedig úgy tud igazán működni, ha kivételesen erőteljes légkörrel bír.

Persze az újításokon kívül a fő csapásirány szokásos stíluselemeit is ugyanolyan hatásosan alkalmazzák, mint ahogy a meglepetés-patronokat durrogtatják, ám kicsit más irányból megközelítve, mint eddig. Míg a Love Exchange Failure egy brutálisabb anyag lett, az új album inkább melankolikus. A Leviathant például amellett, hogy bővelkedik a blackes témákban, egy szívet tépő gitárszólóval tették igazán teljessé, de az elhagyhatatlan sodró lendületű, keserédes dallamok és súlyos blastbeatek mind szerves részei a lemeznek, gyakorlatilag az alapot szolgáltatják, ezekre épülnek a saját megoldások már az album elején, bemutatva a zenekar afelőli tehetségét, hogyan is kell különböző, egymástól teljesen idegen stílusokból összegereblyézett hatásokat úgy ötvözni, hogy elérjék vele a céljukat és egy igazán kivételes albumot hozzanak össze. Erre gyakorlatilag minden egyes tétel a hallható bizonyíték, így a Cronus is a maga poszt-punk stílusba forduló kezdőtaktusaival, majd a szélsebes gitár- és dobjátékkal, de bármelyik dalt felsorolhatnám és kielemezhetném. Bár ezek a fogások valóban zseniálisak és nagyon is célba találnak, szilárd lábakon is állnak, nem biztos, hogy mindenkinek elnyeri a tetszését az ilyesfajta innovatív kalandozás egy régi és sokak számára meghatározó műfajon belül, aminek a rajongótábora hírhedten morcos és maradi. Őszintén szólva csak remélni tudom, hogy idővel mindenki nyitott lesz az olyan újításokra, amiket a White Ward és a hozzájuk hasonló zenekarok/zenészek használnak fel arra, hogy minél közelebb hozzanak minket a mondanivalójukhoz, érzelmi világukhoz és önmagukhoz.

Nem mernék rá megesküdni, hogy ez lett az eddigi legjobb kiadványa az ukránoknak, de arra sem, hogy ezzel ki is fogytak a kreatív önkifejezés eszköztárából. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Abban viszont biztos vagyok, hogy a False Light cím alatt egy újabb csodálatos és szerfelett egyedi lemez készült el, ami számtalan meglepetést és fordulatot tartogat, patika hangzással, egyszerre lehengerlő és megkapó atmoszférával. A különböző stílusjegyek és érzelmek kavalkádja, ha pedig elég nyitott vagy, egy olyan új világot tár fel előtted, aminek még sokáig a rabja maradsz. 9,5/10