Közös kesergés – Hænesy & Autumn Nostalgie: Awaking Mechanon

Mára a hazai atmoblack-színtér megkerülhetetlen zenekarává érett a budapesti Hænesy, hiszen a Sándor Henrik (As Karma Brings, Mádra) szólóprojektjeként indult zenekar második nagylemeze, a Garabontzia az itthoni felhozatal egyik kiválósága lett. A hálószobából a próbaterembe költözés evidens volt Galántay Tamás dobos (Mádra, ex-Slytract) csatlakozásával, a legutóbbi lemez ebben a formációban készült el, Angeli Gábor vokálozásával. Gábort pedig most Pap Márton (Anchorless Bodies, VLKN) váltotta a cikk tárgyát képező spliten, és bár ritkán írunk közös anyagról, az Awaking Mechanon mellett bizony nem lehet szó nélkül elmenni. Miért? Mert egyrészt akár hiszed, akár nem, a Hænesy nem csupán megkerülhetetlen, hanem az egyik legfontosabb aktív hazai black metal-együttes, nem kis rajongótáborral, másrészt pedig a szlovák, szintén elismert Autumn Nostalgie-vel készült cucc igencsak izgalmas hangzóanyaggal kecsegtet.

Hogy itthon miért baromi fontos a Hænesy, az rögtön kiderül az első dalból. Mikor először hallottam, ismét meggyőződhettem arról, hogy minden egyes alkalommal, amikor Henrikék új dalokat írnak, azok jobbak, mint amit eddig bármikor. Így voltam a Garabontzia hallgatása közben és ugyanezt gondoltam most, amikor lepörgött a Through the Storm of Everlasting Complaints. Mi lehet a titka az efféle bravúrnak? Egész egyszerűen annyi, hogy minden jellegzetesség, mondhatni védjegy megőrzése mellett képesek még fejlődni is úgy, hogy a dalokat hallgatva realizáljuk igazán: itt minden mozzanat profi.

Vegyük elsőként az atmoszférát. Igen, ismerős, a melankolikus légkör úgy árad a tételekből, ahogy azt már megszokhattuk, de semmit sem kopott az évek során, ugyanúgy megragad és nem ereszt, illetve valahogy teljesen más érzést kelt benned, mint bármi, amit eddig hallottál. Ez legfőképpen a szintén sajátos gitárdallamoknak és a hangzásnak köszönhető. Aztán ott van maga a struktúra, amiben a leginkább megmutatkozik a tehetség, a tapasztalat és a profizmus. Ahogy ez a dal indít, már instant lúdbőrzés: a vidéken sokat hallott harang, a lassú, eleinte zavart, később hipnotikus pengetéseknek hála, aztán „beszámol” a dob, felerősödik a gitártéma és dübörög a blastbeat. Ezzel a dallammal játszik végig a tétel, itt-ott variálja, kiszélesíti, egyre inkább kiteljesedik, míg a blastbeatek kalapálnak. Két cséphadarás között olyan groove-ok pörögnek le, hogy el se hiszed, mi volt ez a rövid átvezető az előbb, vagy a kiállásban az a játék a dobverőkkel, ahol egyáltalán nincs szerepe a bőröknek. Később még vissza is hozzák az eredeti témát, ismét kidolgozzák, de másképpen, kapunk egy gyönyörű szólót is. Az iszonyat keserves vokál mindeközben végig a háttérben marad, amitől csak még hangulatosabb az egész. Marci remek választás volt erre a pozícióra és én személy szerint nagyon remélem, hogy marad is ezen a poszton. És ez csak egy dal volt. A legjobb dal, amit a Hænesy valaha írt.

A lemez tételei nem úgy követik egymást, hogy két dal az egyik előadótól, majd kettő a másiktól, ez egy kicsit szokatlan is, de hallhatóan ez így volt kitalálva. Egy ilyen elképesztő felvezető után jön a két Autumn Nostalgie-dal, amik talán első hallásra hangulatban hasonlóak a Hænesy munkáihoz, de ezen kívül nem sok közös van bennük. Többszöri hallgatásra az atmoszféra is elkülönül egy kicsit, mert számomra például a ‘Storm egy vidéki táj képét idézi, amit sűrű erdő határol, erősen fúj a szél, érzed a közelgő vihar illatát, a Nostalgie tételeit hallva pedig a poszt-black metalos melódiák hatására inkább egy üres, szürke, hideg város utcái sejlenek fel, ahol már az eső is rákezdett. Agresszívabb, nyersebb témákkal operál ez a zenekar, ezt már a Hüperion tisztázza is. A vokál teszi dühösebbé, az egyszerűbb dobtémák pedig nyersebbé, viszont mégis dallamos, ráadásul szép, szívet tépően dallamos, emellett pedig még változatos is, csakúgy, mint a soron következő Sarepta. Mindenféle kamu vagy vetítés nélkül, teljes bizonyossággal ki tudom jelenteni, hogy ezek a dalok is úgy vannak megírva, olyan témákat vonultatnak fel, amit nem hallasz minden nap, nincsenek ott minden tizedik lemezen sem. Ebből pedig egyenesen következik az, hogy ilyen érzéseket, ilyen atmoszférát sem ébreszt sok anyag, amit manapság hallani, főleg nem a műfajon belül. Ezt pedig remekül sikerült egy keretbe foglalni az utolsó darabbal, a Hænesy második számával. A Worldfall szintén zseni gitártémákat halmoz, de ami a legjobb benne, az a dob. Nem, nem a blastbeatek miatt, hanem éppen minden más miatt, amit Galántay hoz. A gyors fillek, groove-ok teszik emlékezetessé, főleg ami a végén történik, azzal a halk pergővel és mellette a lábdobbal. Na, ilyet sem sűrűn várna az ember, ha tű alá dob egy black metal-lemezt.

Emlékezetes közösködést vitt véghez a két blacker banda, azért arra nem számítottam, hogy az Awaking Mechanon ennyire jól sikerül. A tételek változatosak, szépen fel vannak építve, a hangzás éppen olyan, ami passzol a stílushoz, nem szól rosszul, de nagyon jól sem. Az Autumn Nostalgie sokkal több figyelmet érdemelne itthon, mint amit jelenleg magáénak tudhat, ehhez elég volt két ilyen szerzemény bizonyítékul. Csak a dobtémákban lehetne egy picivel több fantázia, és aztán már tényleg nem tudnék belekötni semmibe. A Hænesy pedig bizonyította, hogy még bőven van mit mutatniuk, ahogy azt is, hogy egyszerűen lemezről lemezre jobbnál jobb dalokat írnak, és ez az, ami miatt a hazai színtér zászlóhordozóinak számítanak. Már csak egy önálló koncert kéne, amiről nem csak mi, hanem sokan mások is álmodoznak, hogy egyszer megtörténik. Ne várassatok már! 9,5/10