KoRn – Untitled

A KoRn nem épp vidám előzmények után napvilágot látott új lemeze igazából számomra azért érdekes, mert hosszú idő (egész pontosan az Issues) óta az első, amit többször is meg tudok hallgatni. Nekem sem az Untouchables, sem a súlyosabb, direktebb hangvételhez visszakanyarodó Take A Look In The Mirror, sem a mainstream-ebb megközelítésű See You On The Other Side nem időzött hosszan a lejátszómban. Az akusztikus lemezt meg igazából meg sem hallgattam, nem is érdekelt. Az Untitled előzményeiről hosszan lehetett vitatkozni, volt kavarodás bőven, főleg az ütőhangszeres poszton: megfordult itt a Slipknot dobos Joey Jordison a koncerteken, a Bad Religionból ismert Brooks Wakerman, a lemez javát pedig Terry Bozzio-val rögzítették, aki a legendás Frank Zappa mellett szerzett hírnevet magának. Head már rég nincs, ezt is tudja mindenki. Mindezek után én nem vártam semmit, mégis kaptam egy lemezt, ami ismét más, mint az eddigiek, s annak ellenére, hogy felismerhetően KoRn, lehet rajt vitatkozni nagyokat, hogy milyen is, pedig egyszerű: a KoRn eljutott arra a szintre már rég, hogy igazán csak önmagához lehessen hasonlítani. S az utóbbi évek teljesítményéhez képest ez jó anyag.

A hátborzongató Intro akár egy Stephen King adaptáció filmzenéjének is elmehetne, grotesz, és cirkuszias, de elég jól mutatja azt a szomorú, mégis pszicho, valahogy tágas hangulatot, ami átlengi a lemez nagy részét. Persze azt ki lehet jelenteni, hogy ez már rég nem az a súly, amit az első két lemez képviselt, a szalonképesre formált düh a pszichopata önmarcangolástól eltávolodva, fentebbről szemlélt, gunyoros, mégis szomorú, (fogyasztói) társadalom- és emberiség kritikába ment át helyenként. A Starting Over hangzása számomra a Follow The Leader albumét juttatja eszembe, s maga a dal is olyan, mintha az említett anyag, és az Untouchables keveréke lenne, lassabb, samplerekkel dúsított, dallamos énekkel, Jonathan effektezett hangjával, s a refrén se igazán súlyosodik be, Munky pedig egy rakás effektet használ gitárjával, s a depresszív bridge is para. Erős kezdés, bár súly nemigen van benn, inkább lebegő érzetet kelt. A Bitch We Got A Problem szinte industrial módra lüktető dob-basszus összjátékát Munky itt sem hagyományos riffeléssel kíséri le, mégis kellemes hallgatnivaló, s bár csak a végén van némi súlyosabb riffelés, a dallamok jól keverednek Jonathan ugatós, jellegzetes rappeléséhez. A globális felmelegedésről írt klipes Evolution már hip-hoposan lüktet, s refrénjében is nagyon erős, nemhiába forgattak rá a Y’all Want A Single-módra maróan gúnyos üzenetű videot. Súlyosabb hangvételben fogant a Hold On, mely szintén erős dal, refrénjében is rengeteg vokális effektet használhattak el, akárcsak az album egészén. Talán az egyik leginkább egyértelmű tétel a sok sampler-zörej, díszítés ellenére

httpvh://www.youtube.com/watch?v=m8fm3Z7jgWM&ob=av2e

Ami viszont egyáltalán nem egyértelmű, az a Kiss vonósokkal megtámogatott, balladisztikus hangvétele. Ez egy olyan tétel, amilyent eddig még sosem hallhattunk tőlük, de nagyon tetszik. Lassan menetelve indul, s a refrénje sem keményedik, csak kiterebélyesedik. Mondhatják rá sokan, hogy nem KoRn, de az igazság az, hogy a dalok akkor is felismerhetően Korn szerzemények, ha már nem a mélyre hangolt groove-os riffelésen alapulnak. Még azt is rá lehet fogni, hogy ez egy érett, felnőtt arcát mutatja a nu-metal úttörőinek nevezett hármasnak (négyesnek, ötösnek?), s valószínű, hogy inkább az idősebb fanjaik fogják venni, miért ilyen. Furcsán hathatnak e dalok, de emlékezzünk, mennyire különbözött egymástól a Follow-tól kezdve minden anyag, amit kiadtak, mégis mind felismerhetően KoRn. A Do What The Say sem épp egyértelmű, szomorúan indul, zaklatott, beteg, de alapvetően ártalmatlan, s az albumot belengő, sajátosan melankolikus hangulat talán itt jelenik meg legkoncentráltabb formájában. A dalszerkezet itt is hagyományos bridge-felvezetés-refrén, szóval e tekintetben nem, de a produkcióba vitt sok-sok finomság miatt tényleg rásüthető a cuccra, hogy progresszív, persze nem a Dysrhytmia, Psychophagist-féle értelmezésben. Tehát nekem ez a duó adott legtöbbet, pont a miatt, mennyire elütnek eddigi munkásságukat nézve szinte mindentől, de a merészségüket valahol értékelem, hogy ezt is felvállalták. Bár az is lehet, hogy tudják, nekik mindegy mit adnak ki, úgyis megveszik a rajongóik.

Számomra nagyjából eddig érdekes az anyag, bár az Ever Be és a Love and Luxury is fogós, azonnal rögzülő énektémákkal bír, azért elég sok bolondos rész, idegborzolás is keveredik beléjük. A Killing számomra semmitmondó a többi dal, s főleg a cd elejéhez képest, akárcsak a Hushabye, légyen szintén lassabb, balladisztikusabb, nem üt akkorát. A záró I Will Protect You esetén rövid részletként itt van a skótduda, az áramtalanított finom verzék, és a ragadós tiszta refrén Jonathan egyik legjobb teljesítménye, de dobos poszton is remeklés a dal egyben tartása, valamint a szinte szóló-szintű pörgetés Terry-től; így zárásként újra erős dalt hallhatunk.

Ami még mindenképp említésre méltó, Terry Bozzio kiváló teljesítményén kívül, az a booklet, mely talán az egyik legjobb, amibe eddig csomagolták a korongjaikat. Nagyon jól adja vissza a hangulatát a legtöbb helyen tiszta fehér háttér, a groteszk, leginkább engem a varjúdombi mesékre emlékeztető rajzaival, ami az egyik leghátborzongatóbb és rémisztőbb hatással volt rám, amit kiskoromban láttam. Zárszóként azt mondhatom, és ez valahol dicséret nekik, hogy bár sosem voltam nagy fanjuk, ez a lemez mindenképp mélyebb, mint elődei, s a rengeteg hangulat, amit belevittek, még sokáig képezheti viták tárgyát, s engem is ez fogott meg. Pontozni én nem szeretek, ezt tudjátok talán, de most kivételt teszek, nálam az anyag a vége felé ellaposodik, így 66-68%-os, de egyes napokon akár 70 is.

http://www.myspace.com/korn