Korn – The Path of Totality

Alapvetően három dolog állhat amögött, hogy a Korn lassan egy évtizede egy végtelennek tűnő veszőfutásba kezdett: (#1) az egyik és talán a legfontosabb az, hogy hiába voltak meg a jellegzetes gitártémáik és a karakteres énekesük, a Deftones-szal ellentétben náluk két-három lemez után kipukkadt a dalírás, és utána nem csak korszakalkotónak nem lehetett nevezni őket, de még a műfaj legjobbjai közül is kiperegtek. Bár sem a Swift, sem a Five Pointe O, sem a 36 Crazyfists nem vett részt a nu-metal hangzásvilág kialakításában, de a Korn által összemontázsolt stílusjegyekből ők a legjobbkor tudták a maximumot kihozni: akkor, amikor Davis-ék elkezdtek képzeletbeli Tinédzser Szenvedés soundtrackeket összehozni. Ezek után jött képbe a második indok, (#2) nevezetesen Head kilépése, ami még rátett egy lapáttal az akkor már lejtőn lévő zenekar problémáira, amelyek akkor értek el igazi mélységeket, (#3) mikor pár éve Jonathan Davis szabályosan megőrült és elkezdett szólóban cirkuszolni (ennek a legalja többek közt az volt, mikor a Nova Rockon egy trónon ülve haknizott), valamint hülyeségeket nyilatkozni. A válság pedig kényszermegoldásokat és kétségbeesett döntéseket szül, így került sor arra, hogy a „rockzene és az elektronika formabontó találkozása” címén a padlón lévő nu-metal zenekar felfedezte az épp a tetőket döngölő dubstepet.

Talán volt rá esély, hogy a végeredmény jó legyen. Ha Davis kiirtja a benne szunnyadó ripacskirályt és komolytalan énektémái helyett lefojtva énekel rá valami Burial-féle alapra, abból talán még egy élvezhető album születhetett volna, bár még akkor is ott lett volna az, hogy egy „vissza a gyökerekhez” albumból mégis hogyan következik egy „forradalami”, „kísérletező” vállalkozás. Sajnos két fronton is megdőlt a fent leírt, legalább négyjegyű szorzójú kimenetele az eseményeknek: Davis nem tette magát üresbe, sőt, minden addiginál ostobább nyilatkozatokat tett (a Korn ősdubstep jellegének felvetése akkora baromság volt, hogy már a vírusmarketing gyanúja is felmerült), és dubstepből is népszerűség alapján válogattak, meg sem próbálva a néhány értékelhető producer felkutatását. Az egész vége így aztán nem meglepő módon az lett, hogy a hangszeres tagok a legkényelmesebb dalírási-stúdiózási folyamaton vannak túl, Davis pont olyan gyenge dallamokat szült a világra, mint a tavalyi lemezen (talán a Let the Guilt Go-szintű vicceket most megúsztuk), és a munka dandárja a Noise Night Life/Trasher partyszéria kedvenceira hárult. A Korn pedig nem bízott semmit sem a véletlenre, és több, mint féltucat producert hívott meg, hogy ugyan adják már el őket 2011-ben, és a többek közt Noisiát, Downlinket és Excisiont felölelő csapat élére nem mást neveztek ki, mint Skrillexet. Meglehetősen nehéz volt Sonny Moore művésznevét elkerülni az utóbbi két évben, de akinek ez sikerült, annak elmondjuk, hogy #1) szerencsés embernek mondhatja magát, #2) ő egy olyan zenekarban énekelt, amit screamonak bélyegeztek (From First to Last), de minden screamo-rajongó utálta, majd olyan zenét kezdett játszani, amit dubstepnek bélyegeznek, de minden dubstep-rajongó utálja. Ettől még persze a „döngölős” elektronika szerelmeseivel megtalálta a közös hangot, és kb. másfél év alatt harmadannyi rajongót szedett össze, mint a Korn másfél évtized alatt, így mind Daviséknek, mind neki jövedelmező közreműködés ez: a Korn megismerteti ő(ke)t még több emberrel, a fiatalok pedig aktuálissá teszik őket 2011-ben. A biznic egyetlen vesztese a hallgató volt, akinek majdnem negyven percnyi dögunalmas robotfingon és Jonathan Davis-en kell magát átszenvednie, mire rájön, hogy a két slágert már az album megjelenése előtt hallotta (Get Up! és Narcissistic Cannibal), a maradék félórában pedig az ment a fülében, ahogy JD képes újra és újra elénekelni ugyanazt az énektémát, miközben százezres rajongótáborral bíró dubstep előadók sikertelenül bizonygatják a háttérben, hogy nekik vagy a műfaj 95%-ának lenne bármilyen létjogosultsága is a 18 év feletti hallgatók közt.

A botrányosan rossz záródal végiszenvedése után az ember a fejét csapkodja a klaviatúrához, és közben két dolgot realizál (csak hogy ebben a bekezdésben is legyen felsorolás): #1) az egyik, hogy az össze-vissza benyomódó billentyűk hangjaiból még 1-2 teljesen értelmetlen bónusztrack kijött volna, #2) a másik meg az, hogy mégis hogy várhatott ettől a koprodukciótól bármi szórakoztatót is? A nyugdíjas faszingerek szenvedésénél egy hangyányival jobb lett, de ettől még kb. annyira fontos a rockzene és az elektronika nászában, mint egy Big Chocolate remix, vagy Trent Reznor böfögésének veszteségmentesen tömörített hangja. A legszomorúbb az egészben, hogy még ha jóindulatúan is áll az ember hozzá, akkor is az a mondat fogalmazódik meg a fejében a lemez után, mint a rosszindulatúnak a lemez előtt: hogy ez nem más, mint egy asztalraszarós tinibulikba való kollektíva és egy ripacs által vezetett, saját érdektelenségétől fulldokló banda kollaborációja. Összességében inkább szomorú, mint rossz, hogy tíz lemez után nyugodt szívvel lehet úgy zárni egy zenekar albumáról egy kritikát, hogy ha a Korn egy ló lenne, a gazdája már rég lelőtte volna.

2/10