Korn – See You on the Other Side

Az új Korn lemeznek szar előzményei voltak, ezt mindenki beláthatja. Az első számú szar előzmény egyértelműen a Take a Look in the Mirror lemez csúfos bukása volt – minden téren. Inkább tűnt egy nosztalgiaalbumnak sajnos, nálam konkrétan az első Korn lmez volt amit nem hallgattam ronggyá. Aztán Head megtért, és kilépett hogy vizet lefetyelhessen Izrael valamelyik szent folyójából, hangozathassa hogy ő soha nem masztizik, és hogy megmnodhassa 50 Centnek hogy ő a sátán. Aztán jött a Sziget koncert, amit minden honi rajongó megváltásként értékelt, erre bődületes égés lett belőle. Az utóbbi eseményen azért előjött valami pozitívum is, hiszen játszottak a kritikám tárgyát képző See You on the Other Side-ról is, mégpedig a Hypocrites-t, ami realizáltatta benem: azért feltehetőleg fasza lemez lesz ez. És akkor most megjelent, én meg nézek. Bár kicsit hiteltelennek érzem, hogy a zenekar az Untouchables idején rájött hogy több akar lenni sima ordibálós metál bandánál, aztán a Take a Look in the Mirror-on rájöttek, hogy nem akarnak művészkedős gempák lenni, csak ordibálós metál banda, most meg megint rájöttek hogy nekik több kell, de ha ilyen leemzt tudtak gyártani, akkor felőlem gondolhatnak csak a pénzre is.

Megszületett a történelem legpopulárisabb világú Korn lemeze, sehol nincs a korai lemezek önmarcangolása, idegbeteg énekstílusa, de még az Untouchables helyenkénti melankóliája is eltűnt, ez itt kéremszépen egy perfektül kidolgozott, hangtól hangig átgondolt album, emellett a modern rock zene magasiskolája. Vegyük a nyitó, és leghamarabb elérhetővé vált Twisted Transistort, szinte táncolható az üteme, egy tökéletesen felépített „Korn-pop” szám. De ez még csak a kezdet, mert a második Politics a bandától soha nem hallott dallamosságú refrént hoz. Iszonyat mennyi lendület van ebben a számban! Az említett Hypocritest már a szigeten is hallhattuk, tulajdonképpen a Thoughtless testvéréről van szó, színvonalban is kb azonos (magas). Ezek után kcsiit visszavesznek a tempóból, egyre inkább előjönnek a NIN hatások. A Throw Me Away-t például simán írhatta volna Reznor is – ezt úgy kell érteni hogy zseniális. De a Love Song is egy ilyen hangvételű dal, az Open Up-ot meg akár „Korn disco-ként” is lehetne jellemezni. A Coming Undone lesz a kislemez, ami szintén jó választás, Davis az egyik legfaszábbat énekli benne a lemezen – mondjuk az egész lemezre elmondható hogy kedvenc apafób énekesünk minden eddiginél dallamosabban kornyikál, minden dalban brillírozik. Pár helyen azért megmaradtak a hörgések, de inkább kiegészítő szerepük van. Ott a Getting Off, ami egyrsézt a zenekar történetének egyik legzseniálsiabb számkezdése lett, másrészt egy hatalams, és mégis pofonegyszerű refrént kapunk. Ki kell emelnem a záró Tearjerkert is, ami a szokásos lassú szám a leemz végén, de most soha nem hallott módon visszafogott lett. Szép, na.

Hangzás – hibátlan. Bár Fieldy bőgője meglepően hátul van, sok helyen nem is hallani. Az effektek nagyon jól bele vannak építve a zenébe. A gitárok is sokka legyszerűbbek az eddig amúgy sem túl bonyolult dolgoknál, de a Korn esetében a technika mindig is sokadlagos szempont volt. Szóval, a Korn kis megszakítással ismét előrelépett, nem tudom hogy koncerten hogy lehet ezt visszaadni, de igazából nem is érdekel. Ha valaki ilyet tud írni, annak megbocsájtom hogy szar élőben. Megint megvilágosodtunk: a nu metal hullámból a Deftones mellett egyértelműen a Korn az egyetlen zenekar, ami maradandót, kortalant alkotott, és amit még sok évig emlegetni fognak – és talán eljutunk oda is, hogy a kezdő zenekarok a bősz Faith No More és Tool hatásbizonygatás mellett végre be merik vallani hogy kis pöcs korukban a Blindra rejszoltak a tv előtt.