Kimaradt harminckettedek

Általában igyekszünk minden jól sikerült lemezről bővebben is beszámolni Nektek, ám ennek ellenére mindig akadnak olyan korongok, amelyek az épp reflektorfényben lévő alkotások mellett háttérbe szorulnak, aztán szépen elfelejtődnek. Legtöbbször azért, mert teljesen elvesznek a középszerű produktumok végeláthatatlan tengerében, de vannak alkalmak, amikor nem erről van szó. A lenti lemezek is többnyire az utóbbi kategóriát erősítik, így egy-egy rövidebb kedvcsináló után mindenki eldöntheti, tényleg érdemes-e odafigyelni ezekre a csapatokra, vagy inkább maradjunk a klasszikusoknál.

Serdce – Timelessness

Megjelenés: 2013/2014. június 17.
Kiadó: Blood Music
Hossz: 66:01
Műfaj: progresszív death metal

A fehérorosz Serdce első nagylemeze még valamikor 2003-ban jelent meg, ám a nemzetközi színteret nem igazán tudta megmozgatni egy, főként a hazai közönség számára készült alkotás. A második korong, a tanulságok levonása után, már angol címet kapott, a zenekar pedig elindult egy olyan úton, melyet követve reményeik szerint felnőhetnek a legjobb nyugati alakulatok mellé. Ez az utazás hosszú éveket vett igénybe, de végül valóban sikerre vezetett. A negyedik nagylemez ugyan már tavaly megjelent, mégis a Blood Music áldásos tevékenysége kellett ahhoz, hogy idén a legnagyobb zenei portálok is felfigyeljenek a csapatra. A Timelessness összesen tíz tételt tartalmaz, melybe igyekeztek belezsúfolni mindent, ami arra érdemesnek találtak. A zenekar saját bevallása szerint óriási Cynic rajongó, de ezt kár is lenne tagadniuk: helyenként tényleg előkerülnek a múzsa elemeit használó témák. Főként egyes riffek, maga a gitárjáték sorolható ide, de a gyakori váltások és dallamos kiállások is könnyedén visszavezethetőek idáig. Persze mindez csak egy olcsó próbálkozásra lenne elegendő, szerencsére ennél többről van szó. Üdvözölhetünk rengeteg, az elmúlt években feltűnt progresszív megoldást, főként a régimódi vonalról – azonban most nem a végtelenségig lecsupaszított hangzással életre kelő breakdownoké a főszerep. A megszokott hangszerek mellett gyakori vendég a zongora, vagy éppen különféle vonósok, de a basszusgitár is kellemes keverést kapott: végig érezhető a jelenléte. A számok meglehetősen hosszúak, a dallamos részek közé rengeteg kísérletező-progresszív futam került. Bár vannak kiforratlanabb elemei, melyek néhol képesek megtörni a lemez sodrását, a hangulat és a kreatívan alkalmazott ötletek egy magabiztos és szilárd vázat jelentenek, mellyel könnyű átvészelni néhány hallgatást. Kiemelkedő pillanatok pedig vannak; a korong kezdetén, a közepén, de az utolsó tíz perchez érkezve is. A stílusra fogékonyak számára erősen ajánlott, de a lemez kezdése valószínűleg másokat is magával ránt majd – nagy kár, hogy az első igazi tétel egy jókora pofonnal zökkent ki ebből az állapotból. 8/10

 

Artificial Brain – Labyrinth Constellation

Megjelenés: 2014. február 18.
Kiadó: Profound Lore Records
Hossz: 45:20
Műfaj: technikás death metal

Természetesen a mai trendek a technikás death metalt sem hagyták parlagon heverni: az AxeFx csillámpóni hangzása itt is hasonló volumennel „pusztít”, mint ahogy azt az elmúlt években progresszív metál esetében tette. Természetesen akadnak olyan gyöngyszemek, ahol ez a laboratóriumi hangzásvilág elsöprő lendülettel találkozik – ilyen volt például a Fallujah bemutatkozása –, de itt is nagy szerepe van abban, hogy a legtöbb zenekart csupán a hangzás alapján már szinte lehetetlen megkülönböztetni. Ezért kellenek az olyan zenekarok, mint az Artificial Brain. A koncepció alapja egyfajta apokaliptikus, rendkívül kaotikus hangulat, melyet némi sci-fi, illetve kimerülhetetlennek tűnő űr témakörével igyekeznek még inkább a feje tetejére állítani. Ez századszor hallott űr-dolog azonban egy cseppet sem hasonlít a The Contortionist elszállós attitűdjére, vagy a Rings Of Saturn halláskárosodáshoz vezető disszonáns futamaira: sokkal sötétebb, erőteljesebb, a korong súlya maga alá temeti az embert. Rendkívül átgondolt lemezről van szó, ahol a blastek mindvégig a hangulat továbbgördítése céljából vannak jelen, nincsenek felesleges szólók vagy ilyen értelemben vett céltalan technikázás. Ettől függetlenül a számok felépítése kellően komplex, a lassú kiállásokkal sem fogunk igazán hosszabb barátságokat kötni. Igaz, sok mai technikás death korongtól eltér az, amit hallunk, a tíz tétel során a saját maguk által felállított határok között maradnak. Ez pedig ad egyfajta kiforrottságot a zenekar bemutatkozó nagylemezének. A fojtogató hangzás mellé egészen mély, brutális vokáltémákat igyekeztek rögzíteni – emiatt biztosan akadnak olyanok is, akik kevésbé tudják élvezni a hallottakat. Összességében erős anyag, kipróbálása a nagy meleg ellenére is ajánlott. 8.5/10

 

Killitorous – Party, Grind

Megjelenés: 2014. május 30.
Kiadó: Trendkill Recordings
Hossz: 31:41
Műfaj: deathcore, technikás death metal

A komolyan vehető alkotások hosszú sorából már a címe alapján egyből kilóg a Killitorous első nagylemeze. Miután a tételsorra is ránéztünk, már szinte biztosak lehetünk benne, hogy az Infant Annihilator egy újabb vetélytársra tett szert. A zenekar alapelvei meglehetősen egyszerűek: ha már az oviban is daráló volt a jeled, akkor tökéletesen át fogod érezni azt a felszínes brutalitást, amit ez a tizenegy szerzemény nyújtani tud. A döngölő hangzást már az első szám közepén az arcunkba nyomják; a mélyre hangolt gitárok, a csattogó basszusgitár és az erőteljes dob, mind-mind a legtutibb taposásokhoz vannak beállítva. Az alkalmazott kelléktár is ismerős lehet, ha már hallgatott az ember, valami hasonlót, akár az említett buta nevű zenekart. Az alapokat természetesen döngölő breakdownok jelentik, melyeket néhol belassítanak, máshol felgyorsítanak, hogy aztán még egy csomó sweep-téma is beférjen. A vokáltémák is passzolnak ehhez az egészhez, de ez egy cseppet sem meglepő, mivel pontosan olyan, amit már a korábbi csapatoktól megszokhattunk. A sirámok ellenére vannak pillanatok, amikor egészen jól működik a lemez. Megvan benne a lendület, akadnak fogós témák is – na meg lehet, hogy épp valami agyatlan technikázáshoz van kedvünk. Mivel a zenekar sem veszi túlzottan komolyan magát, senkinek sem kell titokban hallgatnia, ha épp nincs ereje valami több odafigyelést igénylő alkotáshoz. Röviden talán a legegyszerűbb úgy összefoglalni, hogy az előbb tárgyalt Artificial Brain teljes ellentétéről van szó. 6/10

Maahlas – Nightmare Years

Megjelenés: 2014. június 13.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 49:06
Műfaj: progresszív death metal

A Maahlas egy egészen friss, kétfős csapat, akikre egyelőre nem igazán figyelt fel a világ arra érdemes fele. A gitárokért, illetve a konkrét számokért felelős Cuneyt Caglayan Isztambulból költözött Oslo hűvös városába, hogy magába szippanthassa a környékbeliek keményebb dallamokhoz való vonzalmát. A török-norvég csapat első lemezétől – na meg az egyelőre hiányzó tagoktól – várja az áhított áttörést, melyre minden esélyük megvan, illetve meg lehet. Valószínűleg nem ez a korong lesz az, amitől a progresszív death vezéregyéniségévé avanzsálódnak, sokkal inkább a bennük rejlő potenciál demonstrálásáról van szó. Akadnak ugyanis hihetetlenül kellemes pillanatai, melyek bármelyik Opeth albumra felférnének – na jó, az utóbbi néhányra nem biztos –, egészen változatos, ugyanakkor a rájuk hatással lévő zenekarok miatt, ismerős elemekkel találkozhatunk. Azonban érződik még némi kiforratlanság, de ez egy kiadó nélküli, friss zenekartól nem meglepő. A vokál néhol egészen erőtlen, kellemetlen hatást kelt, helyenként a hangzáson is lett volna még mit csiszolni, máskor pedig kitűnő a pillanatnyi megszólalás. A külsőségek mögött megbúvó tartalom viszont a helyén van, és talán ez fontosabb, mint egy bemutatkozás gyermekbetegségei. A Serdce lemezéhez hasonlóan itt is a régimódi vonal dominál, nyoma sincs a modern hangzásvilágnak, illetve sablonoknak. Sablonok persze akadnak, csupán korábbra kell visszamennünk az eredeti ötletcsomag felkutatásának reményében. Gyakran előkerülnek dallamos refrének, hirtelen ritmusváltások, általában valami fogós riff kedvéért – de akusztikus gitárokra és a hangulat fokozására szolgáló egyéb hangszerekre is rálelhetünk. Tipikusan olyan alkotás, amely után kíváncsian várjuk, hogy az esetleges folytatás képes lesz-e megmutatni azt a monumentális valamit, aminek most leginkább csak a felszínét láthattuk. 7/10

Inanimate Existence – A Never Ending Cycle of Atonement

Megjelenés: 2014. június 14.
Kiadó: Unique Leader Records
Hossz: 44:14
Műfaj: technikás death metal

A kaliforniai Inanimate Existence első lemeze 2012-ben jelent meg Liberation Through Hearing címmel – a meglepően jól összerakott bemutatkozás alapján nyugodtan reménykedni lehetett egy akár annál is jobb folytatásban. A második korong pedig okosan tovább haladt az előd által kitaposott ösvényen. Az biztos, hogy a zenekarnak korrekt ötletekért nem szükséges a szomszédba mennie, a lemezre rengeteg fogós témát sikerült rögzíteniük, melyek ugyan nem vándorolnak olyan heves összevisszasággal, mint egy szokványos progresszív kiadvány, mégis, a technikás vonal által felállított határokon belül szinte minden pontban elidőzik egy keveset. A dallamosabb elemeket átgondolt módon vegyítik a kaotikusabb riffekkel, az egységes atmoszféra megteremtése sokkal jobban sikerült, mint az első alkalommal. A számírási képességeik is sokat fejlődtek, ahogy arról már volt szó, rendkívül kreatív zenészek alkotják a csapatot – sikerült átlépniük a technikás death metal azon szegletébe, ahol a bonyolult riffekre nem csak lélek nélküli alkotóelemekként kell gondolnunk, hanem valóban hozzátesznek az élvezeti értékhez. A zenekar is tisztában lehetett adottságaival, ám a lemez hangzásán már sokkal kevesebbet dolgoztak, mint kellett volna. A megszólalás sajnos egyenetlen, néhol egészen bele lehet kötni – és itt nem az apokaliptikus hangulat érdekében történik mindez. Rengeteget veszít emiatt a súlyából, pedig szebb pillanataiban érződik, hogy igencsak lenne benne potenciál ilyen téren is. Viszonylag alacsony hangerőn ezek a hibák annyira nem jönnek elő – köszönhetően a legalább kétezer elhasznált kompresszoreffektnek. Annyira talán nem is kriminális a helyzet, mint ahogy a fentiekből leszűrhető, de elég idegesítő, amikor egy ilyen komoly lemez csak emiatt marad alul a legjobbakkal folytatott harcban. 8/10