Killswitch Engage – Disarm The Descent

Tracklist:

01. The Hell in Me
02. Beyond the Flames
03. New Awakening
04. In Due Time
05. A Tribute to the Fallen
06. The Turning Point
07. All That We Have
08. You Don't Bleed for Me
09. The Call
10. No End in Sight
11. Always
12. Time Will Not Remain

Műfaj: dallamos metalcore

Támpont: Times Of Grace, All That Remains

Hossz: 40:35

Megjelenés: 2013. április 2.

Kiadó: Roadrunner Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Killswitch Engage aligha szorul bemutatásra, hiszen az új generációs metalcore egyik, ha nem a legfőbb zászlóvivője, az Alive Or Just Breathing pedig több szempontból is alapvetésnek számít, amiből nem kevés zenekar merített ihletet az idők során több-kevesebb sikerrel. A megjelenés tizedik évfordulójának alkalmából mi is megemlékeztünk az alkotásról egy tekintélyes cikk formájában, hiszen nem csak a zenekar, de a lemez is megkerülhetetlen a metalcore műfajon belül. 2004-ben szinte irigylésre méltó sikerrel vette azt az igen komoly kihívást is a csapat, amivel egy énekescsere jár, hiszen a Jesse Leach helyére érkező Howard Jones-szal készült The End Of Heartache egy újabb mérföldkő lett a metalcore harcmezején. Ugyan az As Daylight Dies elsőre nem tűnt egyértelműen méltó folytatásnak, de be kell látni, hogy az albumra felkerült slágerparádé igencsak példás, aminek beismerésében sokat segített anno egy budapesti koncert is, ami után még a kezdeti fanyalgók is szívükbe zárták a korongot. A négy évvel ezelőtt érkező jóval lassabb sodrású  self titled korong viszont már erősen megosztotta a rajongókat, igencsak panelessé és önismétlővé váltak a dalok, miközben a fel-felbukkanó fogósság és slágeresség még így is szerethetővé tette a maga módján, viszont erősen kérdésessé vált, hogy ezek után vajon mi lesz a zenekarral? Hiszen a dicső kezdet után egyre inkább kezdett bazári cirkusszá válni az emberekben a KsE-ről kialakult kép, és inkább jutott elsőre egy-egy dalról a poppos rocksláger az eszünkbe, mint a metalcore himnusz címke. Mindezek után tavaly Howard Jones viharos távozása után adta magát a dolog, hogy a csapat korábbi énekese, az időközben az Empire Shall Fall-ban is igen komoly teljesítményt nyújtó Jesse Leach térjen vissza az anyabandába. Az elvárások természetesen hihetetlen magasságokba törtek, hiszen sokan egy újabb Alive Or Just Breathingben bíztak, míg mások már egy Times Of Grace szerű Killswitch anyagnak is örültek volna, megint mások pedig már rögtön az elején lemondtak arról, hogy ebből bármi jó is kisülhet egyáltalán. Lássuk hogy sikerült az év egyik nagy feltámadójának a visszatérés!

Rögtön az elején le lehet szögezni azt, hogy ahogy anno a Times of Grace esetében, itt is teljesen felesleges olyan elvárásokkal nekiülni a Disarm the Descentnek, hogy közben görcsösen az Alive Or Just Breathing valamelyik epikus himnuszának akarunk megfeleltetni egy-egy itt található számot. És mégis, rögtön az első dal olyan elemi erővel robban be és száguld át a hallgatón, amit joggal állíthatunk párba egy AOJB nyitánnyal. Nyers őserő, megújult brutalitás, mindez pedig a már jól megszokott csupaszív előadásmóddal megkoronázva Jesse Leachtől. Egész egyszerűen ez a lehető legjobb dolog ami történhetett a Killswitch Engage zenekarral! Kézzelfogható az a frissesség és lazaság, ami a dalokból árad. Míg a durva énektémák a régi időszakot idézik, addig a tiszták egész egyértelműen a The Empire Shall Fall legjobb pillanatait ülteti át ebbe a közegbe. Valahogy ez igaz az egész lemezre. Sikerült úgy megidézni a közönségkedvenc Alive album hangulatát, hogy közben a zenekar azóta készített három hanganyagának sem fordítanak teljesen hátat, míg érezhetően az énekes sem akar görcsösen megfelelni bármiféle elvárásnak, egész egyszerűen saját magát adja. A Beyond Flames folytatja a már megkezdett magas színvonalat, jól megjegyezhető és már szinte elsőre együtt énekelhető tiszta részekkel, míg a korábban már megismert New Awakening a klasszikusabb metalcore sémák ellenére is szórakoztató tud maradni, elképesztő húzása és lüktetése miatt már most garantált koncertfavorit. Az In Due Time pedig nem véletlenül került megfilmesítésre, egy igazi sláger, benne az összes tipikus KsE védjeggyel.

Jesse mellett szintén kiemelendő Justin Foley játéka, akivel ugyan eddig sem volt gond, de itt aztán tényleg nagyon elemében van, rendkívül dinamikus és erőtől duzzadó minden egyes szerzemény, amit nagyban köszönhetünk neki is, a magasabb fordulatszám is nagyon jót tett a nótáknak. A You Don’t Bleed for Me galoppozó témája rendkívül jópofa, a The Call pedig egy rettentő erős adrenalinlöket, azonnal ragadó refrénnel, ami annyira kívánná hogy lemenjen belőle még legalább egy kör de nem, mindig csak egyszer hangzik el. Nagyon hálásak tudnak lenni az ilyen apró kis “megfejtések”, ahogy a szinte végig 3 perc körüli dalonkénti játékidő is. Ennyi dicsérő szó után azért kissé letördelném azokat a hiú ábrándokat miszerint egy mesterművel van dolgunk. Hiszen a legtöbbször sablonokból építkezik a lemez, nem sok innovatív megoldással találkozunk, és azért a dalok szerkezete is lehetett volna változatosabb itt-ott, mivel a legtöbbször lényegében ugyanaz a formula került alkalmazásra. De lehet-e haragudni Adam D-ékre, ha mindezt mégis rendkívül szórakoztató módon teszik? A válasz borzasztó egyszerű: nem. Viszont ezt egy igencsak pozitív lépésnek lehet tekinteni, és bizakodva lehet a jövőbe tekinteni, miszerint ebből a jól láthatóan mindenki számára rendkívül pozitív egymásra találásból a további közös munkák során talán valami sokkal nagyobb, sokkal több is kisülhet. Ugyan nem reformálta meg a metalcore műfaját a zenekar és önmagát sem definiálta újra, de sikeresen meg tudott újulni úgy, hogy közben a hibái ellenére is egy teljes egészében szórakoztató és tökös lemezt tett le az asztalra egy a minőségi produkciók tekintetében már-már kihalófélben lévő műfajban.

7.5/10