Killswitch Engage – As Daylight Dies

A Killswitch Engage mindig is a mostanában oly’ divatos metalcore hullám egyik úttörője volt, gyakorlatilag ők a metalcore. Az ígéretes bemutatkozó anyagot a máig tökéletes Alive Or Just Breathing folytatta, amelyet sokan ma is a banda legjobb anyagának tartanak. Ezután a bandában komoly változások jöttek, amelyek valamelyest befolyásolták a hangzást is, így jött két évvel később a dallamosabb irányt felvevő The End Of Heartache. Újabb két év telt el, újabb lemez jelent meg amely úgyszintén megosztja a rajongókat. Az As Daylight Dies-t megelőző várakozás jogos volt, hisz mindenki kíváncsi volt, merre megy tovább a massachusetts-i ötös…

… a srácok pedig úgy döntöttek, folytatják az új lemez irányvonalát. „Nem akartuk újra feltalálni az omlettet. Csak rátettünk egy kevés fahéjat és cukrot – de ettől függetlenül az omlett az omlett.” – mondta Howard Jones, egy reggelihez hasonlítva az új lemezt.
A legfeltűnőbb változás, hogy dallamosodtak, ami nagyrészt köszönhető a rajongók erre irányuló kérésének – és milyen zenész az, aki semmibe veszi a rajongóit?

A lemez azonban a dallamosodás mellett keményebb is lett, így Howard Jones égzengető dallamait jól egyensúlyozza a dobosból gitárossá és producerré avanzsált Adam D pontos és eszelős gitárjátéka, így megtartották a rájuk jellemző kettősséget. Lecsökkentették a breakdownök számát, ami eddig jól működött, azonban ma már minden metalcore banda alapja. Az meg hogy nézne már ki, hogy a király az alattvalókat követi?

<center></center>

A lemez elég lomhán kezdődik, mint ahogy a napfény meghal – Daylight Dies. Már itt hallhatjuk, hogy változtattak a srácok. Nem rossz szám, de azért én valami pörgősebb számot választottam volna előre. Igazából a harmadik, The Arms Of Sorrow című számmal indul be a lemez, amely nem gyors, mégis megragad és nem ereszt, ami nagyban köszönhető a refrénnek, ami – meg merem kockáztatni – tán a KsE történetének egyik legjobbja. A fent említett kettősség nem csak a számokon belül van jelen, hanem a lemez egészén is megfigyelhető: az eszeveszett tempójú számok mellet (This Is Absolution, Unbroken, Eye Of The Storm) ott vannak a már-már balladai magasságokat ostromló nóták, mint a kislemezes, slágeres My Curse vagy a fent taglalt Arms Of Sorrow. Kiemelendő még a leglassabb tétel, a 10-es Desperate Times – nagyon szokatlan tőlük ez a hangzás és a lassú, néhol monoton tempó, de a lemez vége felé nagyon is rendben van.

Kiemelnék még egy dolgot: Howard Jones, aki kisiskolás kora óta kórusokban énekelt és ezt nem szégyelli kihasználni! Egyértelműen tehetségesebb énekes, mint Jesse volt, a hangja egész egyszerűen – nincs rá jobb szó – letaglózó. A hangja erre a lemezre forrt ki teljesen, nagyot fejlődött a TEOH óta, mind tiszta ének, mind üvöltés terén. A dalszövegek ezúttal sem követik a numetál óta oly’ nívós „szar a világ, szar az élet”-vonalat, amiért csak tisztelni tudom őket – komolyan mondom, annyi önsirató banda van már, hogy kezdem magam valami panaszkönyvnek érezni.

A végén néhány hibát felsorolnék, mert sajnos az is van: az első a borító, hadd ne taglaljam. Oké, hogy Casper és KsE-koponya, na de kérem… A második a viszonylag gyenge és lanyha kezdés, ami szerintem sok ember kedvét elvette a lemez hátralevő részének meghallgatásától. A harmadik pedig az a bizonyos megnevezhetetlen valami, ami egy lemezzé kovácsolná ezt a számok összességét – amelyek egyébként nagyon is jóra és megkapóra sikeredtek. Majd legközelebb.

Viszont az apró hibái és a néhány gyengébb szám ellenére eddig idén nálam egyértelműen ez viszi a pálmát és van egy olyan érzésem, hogy ez nem is fog változni. Mindenki megnyugodhat: a Killswitch Engage-t ezután is a metalcore királyaként fogjuk emlegetni, és ezt meg is érdemlik. A srácok nem váltották meg a világot, csak szebbé tették – hát kell ennél több?

8.5/10, várom az ellenvéleményeket ;)