Killswitch Engage – Alive or Just Breathing

ÖNÁLLÓ FORRADALOM: A LEMEZ

Igazi szerelem volt ez első látásra, vagyis hát inkább hallásra, hiszen a Numbered Days mennydörgésszerű nyitánya azonnal valami olyan pluszt nyújtott zeneileg, valamint érzelmi töltetét tekintve egyaránt, ami ráadásul az album legvégéig kitart, hogy ez akkoriban alapjaiban változtatta meg zenei ízlésemet, illetve olyan magasra helyezte a lécet, hogy azt még csak megközelíteni is igen kevés zeneműnek sikerült azóta is. Ez a Killswitch Engage második nagylemeze, ami tökélyre csiszolta a 2 évvel korábbi bemutatkozó anyagon hallottakat. Nem csak szimplán súlyos, de olyan szinten érzelmes muzsikával van dolgunk, ami teljes egészében tekintve a mai napig irányadó és mind zeneileg, mind szövegileg iszonyatosan inspirálóan tud hatni. Nem szeretném túlmisztifikálni a dalok szerkezetét, hiszen többnyire ugyanazon recept alapján íródtak, mégis mindegyik nóta egy külön kis világ, amit időről időre fel lehet fedezni újra és újra. Jó érzékkel váltakoznak a szélvészgyors témák és a menetelős, öklözős breakdown jellegű sulykolások, illetve azon szellős témák, amiket Jesse Leach fantasztikus tiszta énektémái koronáznak meg. Ha már Jesse-nél tartunk, mindenképp ki kell emelni a szövegeket, amik óriási pluszt adnak a zenéhez, illetve lehetőséget biztosítanak nem csak a folyamatos együtténeklésre, de az elmerülésre a sorok között, a mondanivaló ízlelgetésére, fejtegetésére. Mert ez igazi költészet már, amit az énekes „kitépem a szívem a helyéről” előadásmódja koronáz meg megkérdőjelezhetetlen módon. Korábban már többször, több helyen kifejtettem, hogy számomra a legelső sortól az utolsóig egyfajta Bibliám az Alive or Just Breathing, aminek strófáit egytől egyig legszívesebben magamra tetováltatnám, vagy a szobám falára kifesteném, hogy minden egyes nap ezekkel a fantasztikus költeményekkel keljek és feküdjek. A Self Revolution és a Fixation on the Darkness egy fikarcnyit sem vesz vissza a már megkezdett minőségből, sebességből és remekül előkészíti a terepet a gyönyörű nyitányú himnusznak, a My Last Serenade-nek, amiben még Adam D nővére Becka Dutkiewicz is vokálozik. Nehezen tudnék csupán egyetlen kedvencet kiemelni, de visszagondolva a megismerkedésre, akkor a Life To Lifeless és annak bődületesen energikus kezdése mindenképpen azon megkapó pillanatok közé sorolandó, amik már első hallásra favorittá váltak. De ha már itt tartunk, akkor a lemez címét adó Just Barely Breathing alatt egész biztosan mindenki katarzis közeli állapotba kerül a dal felépítésének, mondanivalójának és érzelmi töltetének köszönhetően. A zenei alapot egyébként hárman írták meg, ami elemeit tekintve a következőképpen nézett ki: Mike D’Antonio basszusgitáros felelt a mosh kompatibilis hardcore témákért, Joel Stroetzel gitáros a thrash metal riffeket szállította, míg Adam Dutkievicz dobos/gitáros/producer/multitálentum a fülbemászó dallamokért volt felelős. Nos, az előbb említett dal iskolapéldája e három világ összegyúrásának, miközben egész egyszerűen szívbemarkoló, ahogy Jesse énekli, hogy:

Are we alive or just breathing?
Don’t close your eyes, See the images
The sky weeps tonight, Our bodies washed away
I am waiting for you, Deliverance
The sun falls through the clouds, Hear my cry

Ezt követően pedig kíméletlen erővel töri meg a harmonikus állapotot az alig kétperces To The Sons of Man, ami ismételten csodálatra méltó minden szempontból. Nem kell sokat magyarázni, aki belepillantott már akár csak egyetlen dal szövegébe is, rögtön egyértelművé válik a pozitív mondanivaló, és annak legkülönbözőbb formái. Legyen szó a szeretet, testvériség, barátság szentháromságról, netán politikáról, egyenjogúságról, vallási töltetű strófákról, a lehető legszínvonalasabban sikerül megfogalmazni magvas gondolatait Leechnek, amiket még akár önmagukban olvasgatva is simán megállják a helyüket, de ezen a lemezen, ebben a környezetben érik csak el igazán a kívánt hatást. Egy méregerős Temple from the Within után a szövegileg talán az egyik legmegkapóbb darab, a The Element of One következik, olyan sorokkal, mint I Will Return To You / I am With You Always and I Will Never Turn away From You / Breath Me In – I’m Forever / Deep Wihin – I’m Eternal. Nem tudom ki hogy van vele, de évekkel később, mikor megnéztem a The Fountain című filmet (ami a mai napig az egyik legnagyobb kedvencem), nekem valahogy egyből ez a szám és a szövege jutott eszembe. Szívbemarkoló mindkettő. A Vide Infra hardcore-osabb attitűdje ismét mielőbbi cselekvésre készteti az embert, amiben újfent találni ilyen örök érvényű sorokat:

I Will Stand up for who we are / Never moved by condemnation
No one is placed higher than another / No matter race or creed or Gender
We must teach forgiveness and compassion for all life / Through understanding of our differences
We will find respect for one another / We are all flesh and blood
I am not afraid to speak my mind /No matter the consequences
Stay true to yourself

A Without a Name című instrumentális tétel készíti elő a terepet egy végső csapáshoz, amit a Rise Inside be is teljesít. A basszus kezdés, és ahogy szépen felgyorsul az egész téma, valami egészen fantasztikus, no és persze a kitörés is zseniális („Time has come to make a difference / Why have we forsaken one another /Time has come to raise our voices / So rise up and fight with me”). Ahogy azt fentebb már említettem, hárman írták meg a zenei alapot úgy, hogy három régebbi szám (Temple from the Within, Vide Infra, In The Unblind) is újra felvételre került. Azt mindenképp fontos kiemelni, hogy Adam D, aki ugye dobosként kezdte a Killswitch-ben, gitározott is a lemezen Joel mellett, a lemez megjelenését követően pedig gitárra váltott, hiszen eleve két gitárra íródtak a szerzemények. Mivel még a felvételek befejezte előtt nem sokkal sikerült megtalálni Tom Gomes dobost, így Adam be is tudta tölteni az üres gitáros pozíciót. Mike D’Antonio pedig amellett, hogy nem csak, hogy jó kis témákat fektetett le az albumra, végig szépen hallható a játéka, és még a külcsínért is ő felelt, miközben Jesse elévülhetetlen érdemeit már többször méltattam. Mindezt pedig Andy Sneap öntötte végleges formába, ami bizony kiállta az idő próbáját: sokkal szívesebben hallgatok ilyen igazi, élettel teli hangzású muzsikát, mint a mai trendeknek megfeleő műtőasztalról szállított polír termékeket. A közönség mellett a szakma is elismerően nyilatkozott az albumról, igaz, számomra érthetetlen módon annak idején több helyen is belefutottam olyan kritikákba, amikben hol kisebb mértékben, hol pedig teljesen túlzó módon Fear Factory kopibandaként emlegették a KsE nevét. Ugyan én magam is nagy FF szimpatizánsnak tartom magam, mégsem érzem helyénvalónak még csak az összehasonlítást sem, hiszen a Factory futurisztikus gépiességével ellentétben a KsE egy igazán emberi, hús és vér, lélegző muzsika, az album maga pedig a legőszintébb utazás a emberi lélek középpontja felé. Még itt gyorsan ki is térnék a 2005-ös újrakiadásra, ami a kiadó 25 éves születésnapja alkalmából egy bónusz lemezzel látott napvilágot, amire a már említett In The Unblind mellett a When The Balance is Broken és az Untitled and Unloved is felkerültek, mint „új” dalok. Három demós nóta mellett pedig a Fixation on the Darkness Howard Jones által újraénekelt verziója is helyet kapott, amit egyébként már a klipből ismerni lehetett. Mindent összevetve tehát igencsak erősre sikeredett a Roadrunner kiadós bemutatkozás, ami megjelenését követően megszámlálhatatlan zenekarra volt, vagy még a mai napig is hatással van, ami egyben a gombamód elszaporodó metalcore bandák megjelenését is magával vonta. Ebbe én most nem is kívánnék belemenni, viszont az még mindenképp az album históriájához tartozik, hogy a megjelenést követő turnék megkezdését követően nem sokkal Jesse Leach kiszállt a zenekarból, ami igencsak mélyen érintett akkoriban, és ugyan én szeretem a Howard Jones-os hangzást is, azért hozzám hasonlóan sokan gondolják még úgy, hogy bizony az AOJB volt a zenekar eddigi legjobb munkája. A turné előtt két héttel megházasodó Jesse, a depresszióval és torokproblémákkal küzdő énekes pedig egész egyszerűen e-mailben nyújtotta be lemondását. Helyére érkezett a Blood Has Been Shedből Howard. Tom Gomes dobos pedig a turné után hagyta maga mögött a bandát, aki helyére pedig Jones zenésztársa, Justin Foley került, megszilárdítva a felállást hosszú évekre. Viszont milyen érdekes az élet! Howard Jones év eleji távozását követően, az Alive or Just Breathing tizedik évfordulóján visszatért Jesse Leach énekes, akivel még idén meg is jelenhet az új(abb) közös mű! (Zahorán Csaba)

MODERN METALCORE. FŐSZEREPBEN: KSE

2002-ben a metalcore dobogója valahogy úgy nézett ki, hogy a bronzérmet az elfeledett A Long Winter albuma érdemelte ki, az ezüst a hangnemet váltott Eighteen Visions kiváló Vanity-jének csillogott szépen, a legfelső fokon pedig a Fordirelifesake mesterműve, a Breathing In Is Only Half the Function állt. Ez azonban semmit sem von le a Killswitch Engage érdemei közül, hiszen még így sem lehet őket kirobbantani az év tíz legkiemelkedőbb teljesítménye közül, annyira félelmetesen erős, az utolsó pillanatig átgondolt, összerakott dalokkal van tele és olyan szenvedély áztat át minden másodpercet. Külön érdekesség, hogy ehhez hasonlóan ökölbe szorító, sziveket repesztő témák sem a 2000-es self-titled albumon, sem az Aftershock lemezén nem bukkantak fel, sőt, igazából a KSE vagy az elődbandák bármelyik lemeze csak halvány árnyéka lehet az Alive Or Just Breathingnek, és hogy ennek a tag-, és kiadócserék közül épp melyiknél mi az oka, talán felesleges is fejtegetni. Érdemesebb inkább arra koncentrálni, hogy mi teszi olyan különlegessé ezt az albumot: minden bizonnyal ez volt az a korong, amelyre a Joel Stroetzel- Adam Dutkiewicz páros (furán hangozhat ez, hiszen Adam D-nek valószínűleg nem sok köze volt a gitártémák megírásához, viszont ő volt a producer) igazán beérett. A self-titled anno nagyon gyorsan jött az utolsó Aftershock után, és Jesse Leach is messze volt legjobb pillanataitól, viszont a Roadrunner szerződés által felspannolt társaság tényleg kihozott magából mindent, és megalkották a metalcore addigi történetének legnagyobb slágerlemezét. Nem akartak gyorsan vagy technikásan játszani, mindenbe göteborgi dallamokat importálni, sokkal inkább a kemény riffekre, valamint Leach üvöltéseire és kiváló (mértékkel használt) tiszta énektémáira helyezték a hangsúlyt – ezekkel sikerült megőrizniük a metalcore jelleget, viszont ragadós, könnyen megjegyezhető dalokkal lett tele az album. Nem véletlen, hogy bármennyire közepes/rossz lemezeket is írtak később, máig elmondható róluk az, hogy a műfaj (el)ismertsége szempontjából az új évezred legfontosabb zenekara voltak. (Jávorkúti)

EMLÉK MÁMOR: A MEGSZERZÉS HISTÓRIÁJA

Nem olyan régiben a Korn egyik nagy hatású alapműve, a Life Is Peachy volt az, amit közös szerkesztői szemmel tizenöt év után újra górcső alá vettünk, és jutottunk arra az álláspontra, hogy mindmáig egy több mint emlékezetes és „színtérformáló” nu metal alapművel volt dolgunk. És ha már a színtérformálásnál tartunk, akkor ez a legendás Killswitch Engage zenekarról tényleg hatványozottan elmondható. Az Alive Or Just Breathing képében az egyik legkiemelkedőbb metalcore alapvetés született meg tíz évvel ezelőtt. Egy olyan lemezről van szó, ami előtt minden műfaj közeli zenész egyként hajt fejet és, amire újabb tíz év elteltével hasonlóképpen fogunk visszaemlékezni. Ahogy a múltkori Kornról szóló cikkmonstrumban már megtudhattátok, hogyan ismertem meg Jonathan Daviséket, akkor most engedjétek meg, hogy eláruljam miként keveredett hozzám ez a klasszikus szinte pontosan tíz évvel ezelőtt, amikor kb. tizenkét/tizenhárom éves lehettem. Ugye alapvetően a bátyám volt az, aki ugródeszka gyanánt funkcionált, hogy belekerüljek ebbe a közegbe, ő számára pedig az egyik osztálytársa volt, az, aki markánsan befolyásolta az akkori ízlését. Persze már egyikőjük se éli az undergroundot és a metalt is csak felszínesen, de tény, hogy ez a váli srác annak idején sokkal többet adott egy puszta mp3 válogatás CD-nél. Tisztán emlékszem, hogy a bátyám a hétvégéjét náluk töltötte és a szüleimmel kocsival mentünk érte egy éktelen vihar kellős közepette és az úton is csak nagyon lassan lehetett menni a leszakad ágak miatt. Mikor odaértünk – és elállt az eső – már várt az a bizonyos régóta ígért válogatás CD. Többnyire nu- és egyéb metal klasszikusok voltak rajta, illetve a szóban forgó Alive Or Just Breathing, ami mellé azt a megjegyzést kaptam, hogy figyeljek oda, mert ez egy különleges valami és neki személy szerint „sok” volt, de hátha nekem tetszeni fog (egyébként utólag jöttem rá, hogy scene release-ként kaptam meg). Mondanom se kell, tetszett, nagyon, sőt. Persze, akárkinek mutattam akkoriban senki sem érette, hogy mégis mi ez, sőt még talán én se, de egy dolog biztos volt: tetszett még, ha mindig csak a külön matekórára vezető hosszú buszút is jut róla eszembe. Kötelező. (Buzás Krisztián)

„ÉN BÍZ A SZENT KELYHET”

A dallamos metalcore Szent Grálja. Alighanem így lehetne a legtömörebben jellemezni az Alive or Just Breathinget. Még azok is elismerik a létjogosultságát, akik amúgy cseppet sem szimpatizálnak a műfajjal, vagy épp kiábrándultak belőle időközben. Mi lehet ennek a fő oka? Először is talán az, hogy a lemez kétségkívül hiteles. Igen, még 2012-ben is ki merem jelenteni, hogy e tekintetben is kiállta az idő próbáját. Aztán – ami számomra az egyik legnagyobb előny – hibátlan dalokkal van tele. Nekem is a Numbered Days volt az első KSE dal, amit megismertem, és ez azonnal a banda elkötelezett hívévé tett. Éreztem, hogy ez valami más, mint amiket akkoriban hallani lehetett modern és/vagy dallamos extrém metal címszó alatt: Machine Head, Slipknot, Fear Factory, In Flames, Soliwork. Valahogy hasonlított is mindezekre, de mégse volt egyik bandához sem fogható. Tudjátok: az Amerikai Heavy Metal Új Hullámának előszele, vagy még inkább zászlóvivője volt a Killswitch Engage, és bár leghangosabb sikereik még csak ezután, vagyis Jesse nélkül következetek, az itt tökélyre vitt receptet már csak slágeresebbé tudták varázsolni, érdemben nem, vagy legalábbis nem túl sokat tettek hozzá. A hitelességen és a hibátlan dalokon kívül mi teszi ezt a lemezt még mérföldkővé? Hogy az alliteráció ne szálljon el, hadd fogalmazzak úgy, hogy a hihetetlen magas hőfok. Egyszerűen lehengerlő az az energia, ami áthatja ezt a közel háromnegyed órát. Ha nagyon kritikus akarnék lenni, akkor bele lehetne kötni abba, hogy amikor hatodszorra jön a fantasztikus dallamos refrén a kiabálós verze után, az már nem üt akkorát mint az első 3-4 számban… de nem akarok. Egyszerűen újra és újra elámulok a mai napig, hogy hogyan voltak képesek ennyi fogós dallamot megírni, ráadásul úgy, hogy a szerzemények saját karakterrel bírjanak, ne mosódjanak össze a refrének (ez óriási csapda). Éppen ezért nehéz kedvencet választani az albumról, de a személyes érintettség révén a Numbered Days mindenképpen adja magát. Ezenfelül a My Last Serenade, az Element of One, vagy épp a Fixation on the Darkness szintén megkerülhetetlen, ha a legjobb KSE dalokat kell felsorolni. Egy szó mint száz: korszakalkotó alapmű révén mindenkinek kötelező ez a korong. Aki valamiért tíz éven át elsiklott felette, most azonnal pótolja! (Falvay Gergely)