Kilépni a saját árnyékodból – kritika az Inhale Me új EP-jéről!

Tracklist:

1. Intro
2. Colourless Flags
3. Clockwork
4. TIWIA
5. Old Grave, New Dead

Műfaj: metal, metalcore

Támpont: Machine Head

Hossz: ~16 perc

Megjelenés: 2015. augusztus 30.

Kiadó: szerzői kiadás

Webcím: Ugrás a weboldalra

Azt hiszem abban megegyezhetünk, hogy ha egy zenekar annyi fikát kapott volna, mint az Inhale Me az indulásukkor, akkor még mindig nem mernének gitárra nézni, nem hogy túl lenni egy nagylemezen! Szerencsére őket nem abból a fából faragták, hogy feladják, ennek az eredménye lett cikkünk tárgya is, a Colourless EP, amin a csapat egy egész más irányba kalauzol el minket, egyszer és mindenkorra elhagyva a "pózer", "divat" és egyéb cseppet sem hízelgő jelzőket. Lássuk is mivel rukkoltak elő nekünk!

10608210_542021365928631_7566248805559670488_o

11884704_673719746092125_5922165815635851276_oAz első, és egyik legfontosabb dolog, ami szembetűnhet nekünk első hallgatáskor, az a dalok hangszerelése és maga a hangzás. A zenekar áttette székhelyét a mostanság igencsak feltörőben lévő Ghostship Recordings-hoz, hogy Gabika segédletével kotyvasszanak ki maguknak egy kevésbé steril hangzást mint eddig. Azt kell hogy mondjam, nagyon jót tett nekik ez a jóval sötétebb tónusú megszólalás, a gitárok súlyosak, döngölnek ahogyan azt kell, végre kijön a dög a hangszerekből, amit az előző lemezükön hiányolni lehetett. A hangzás mellett természetesen maguk a dalok is egy egész más irányt vettek, a nyitó Colourless Flags már-már Slipknotba hajló döngölésénél azért érezhető, hogy a zenekar igyekszik elhagyni a vegytiszta sláger-metalcore paneleket (pl. a breakdownok számának drasztikus lecsökkentésével) és inkább a klasszikus metal, illetve néhol már akár progresszívnek is nevezhető elemek felé fordulnak. Ez sikerült is nekik, hiába egy ötszámos EP (vagyis valójában három teljes értékű szám + egy intro és egy átvezetés) a Colourless, egyáltalán nem adja magát könnyen és nehezen emészthető, sokadik hallgatásra is felfigyelhet az ember olyan témákra, vagy színesítésekre a háttérben, amik eddig elkerülték a figyelmét. Az énekesváltásról mindenki tudja, hogy egy rendkívül pozitív változást hozott a csapatnak, de ezen az anyagon érződik az, hogy most kezdik el tényleg kihasználni a Brúnó hangjában rejlő lehetőségeket és igyekszenek az ő orgánumára is építeni, legyen szó a szokásos acsarkodásról, vagy akár a Sam Carter-féle “üvöltve éneklésről”. Ami felróható a zenekarnak (vagyis ez nem feltétlenül negatívum, de muszáj megjegyezni), hogy a témáik nem igazán megjegyezhetőek, kevés kapaszkodót találtam a lemezen, ez alól kivétel a TIWIA című szerzemény nagyon eltalált válaszolgatós énektémája, illetve az Old Grave, New Dead refrénjének dallamát mintha egy régi kalózindulóból kölcsönözték volna, telitalálat az a téma! Összességében elmondható, hogy az Inhale Me lerakott nekünk egy nagyon érett és precízen összerakott EP-t, amiben nincs minden riff után breakdown, nem erre fognak kétszázan mosholni meg aprót szedni a Dürerben, nem ők lesznek a legmenőbb csilivili zenekar itthon, de az biztos, hogy ezek után komolyan veheti őket mindenki, aki eddig csak egy lesajnáló mosolyra vagy még annyira sem méltatta őket. 8\10