2015. szeptember 9.
Az, hogy oldalunkon nem hemzsegtek a kritikák a nyár folyamán, nem jelenti azt, hogy a zeneipar is uborkaszezonba lépett volna, hiszen rengeteg olyan banda jelentkezett új lemezzel, akikről egyszerűen nem lehet nem írni. Itt van például a lassan nagy öregnek számító August Burns Red, akiket jó pár évvel ezelőtt sokan csak egy egynyári kalandnak gondoltak, ma meg már a hatodik nagylemezüket foghatjuk a kezünkben. Még náluk is hosszabb utat járt meg a Bullet For My Valentine, akik sajnos nem úgy öregednek, mint egy jóféle tokaji, hanem mint egy 70-es budapesti a panel tizedik emeletén. Persze a fiatalabbak is helyet kaptak a listán, az új énekessel felálló Northlane igazából hozta is, amit elvártunk, meg nem is; aki pedig többre kíváncsi, az olvasson tovább, hogy mi hogy láttuk az idei nyár legnagyobb metalcore lemezeit.
AUGUST BURNS RED – FOUND IN FAR AWAY PLACESMegjelenés: 2015. június 29.
Kiadó: Fearless
Támpont: August Burns Red
Kötelező közhely: A metalcore rég kifulladt. Kötelező közhely: A metalcore semmi újat nem tud már mutatni. Az August Burns Red azonban mindig is azon kevés zenekar közé tartozott, akik még a műfaj viszonylag szűkös keretein belül is képesek voltak kialakítani egy jellegzetes, messziről felismerhető hangzásvilágot, amelyet az elsöprő erejű 2007-es Messengers album után több fiatalabb csapat egy az egyben át is vett. JB Brubaker és társai eközben az újabb lemezeiken elkezdtek különféle zenei fűszerekkel kísérletezni, a poszt-rocktól a gyerekkóruson át a trombitáig. Abba, hogy ezek (mind a lemezek, mind a kikacsintások) mennyire működtek vagy sem, most inkább nem is bonyolódnék bele, hisz ezt kivétel nélkül mindegyik kiadványnál megtettük már. Koncentráljunk inkább végre a friss anyagra, a Found in Far Away Places-re, már csak azért is, mert kétségkívül ez a zenekar legnagyratörőbb anyaga a Hírvivők óta. Persze más értelemben az: mostanra a srácok az elemi erő helyett inkább az epikusságra mennek rá, ez köszön vissza a dalszerkesztésben, és az egyre magasabban szárnyaló gitárdallamokban és -szólókban is. Jóllehet a nyitó The Wake agresszív hangvételével még zeneiségében is a Messengers-t idézi, az utána következő Martyr már elég alaposan belemerül a terjengős, hősies témákba, és innentől végig ez is marad jellemző. És bár elég hamar könnyen kiszámíthatóvá válik, hogy szinte mindegyik dal közepén találkozunk egy műfajidegen ki- és leállással, vagy akár vendégszereplővel (Jeremy McKinnon a Ghosts-ban), ezek olyan gördülékenyen épülnek be a dalokba, hogy a trükk nem válik unalmassá a lemez végére sem. Sőt, pont, hogy a második félidő hosszabb dalai hozzák csak meg a legmagasabb csúcspontokat – személyes kedvenceim a Broken Promises és a Blackwood, simán a legjobb ABR-dalok közt a helye mindkettőnek. Mint ahogy a Found in Far Away Places-nek is a legjobb lemezeik között. 9/10 (Völgyesi Ádám)
NORTHLANE – NODEMegjelenés: 2015. július 24.
Kiadó: UNFD / Rise
Támpont: Erra, Architects
Minden Youtube-os covergyártó fiatal eljátszik egyszer azzal a gondolattal, hogy kedvenc bandája élén legalább egy nóta erejéig megmutathatja tehetségét. Ezt az álmot valósította meg Marcus Bridge, aki nem csak egy dal erejéig, hanem véglegesen a Northlane új vokalistája lett, miután Adrian Fitipaldes otthagyta őket, így a közösségi média erejére kellett támaszkodniuk a pótlást illetően. Valljuk be, elég nagy érvágás volt ez a csapat számára, hiszen a progresszív ízeket és a metalcore-t ügyesen keverő banda egyik nagy húzóereje Fitipaldes hangjában volt és nagyban hozzátett ahhoz, hogy a 2013-as év egyik legerősebb keményzenei kiadványává tegye a Singularity-t. A Rise Records égisze alatt tevékenykedő Northlane egyébként mindent megtett, hogy a Node legalább olyan emlékezetes legyen, mint elődje, ám sok helyen kibukik az önismétlésből fakadó középszerűség, amitől sokszor válik vontatottá a lemez. Marcus egyébként kiváló munkát végez, a dallamai tapadósak és az üvöltésben is bőven van energia, kár, hogy a dalszövegek már kevésbé inspirálóak, mint korábban voltak. A gitárok is kellően rétegesek, nem csak buta metalcore sablonokat halmoznak hosszú perceken keresztül, hanem megpróbálják megülni azt a hangulatot, amely korábban is sikerre vitte őket. Ami szomorú, hogy néhány hallgatás után megadja magát a Node, és ekkorra már tudjuk is, hogy ez még így is csak egy B-oldalas kiadvány, legalábbis a Singularity-hez képest mindenképp. Míg az tömve volt metalcore slágerekkel és emlékezetes megoldásokkal, itt egy kezünkön megszámolható azon pillanatok száma, amikor felkapjuk a fejünket. Bemutatkozó lemezként talán jobb megítélést kapna, így azonban a magas elvárások után egy kisebb csalódásként is el lehet könyvelni az albumot. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Node hallgatása rossz szájízt hagyna maga után, hiszen még mindig bőven a középmezőny felett teljesít a csapat és egy jó hallgatnivalóval bővült a kínálat, mégsem sikerült kitölteni teljesen azt az űrt, amit Fitipaldes hagyott maga után. Remélhetőleg ez csak annak köszönhető, hogy még nem szoktak össze teljesen a srácok és hamarosan újból hallatják a hangjukat, ami újból elvarázsol mindannyiunkat. 6/10 (Jene Balázs)
BULLET FOR MY VALENTINE – VENOMMegjelenés: 2015. augusztus 14.
Kiadó: RCA
Támpont: Trivium, Avenged Sevenfold, All That Remains
Csóri Bullet For My Valentine tipikus iskolapéldája annak a kedvezőtlen esetnek, mikor túl jól sikerül a debütálás, mert éppen olyan kedvező volt a csillagok állása (értsd: nagyon klappolt az imidzs az aktuális divatirányzattal, a megszólalás meg a szövegvilág pedig kellően volt „kétezerhatos”). A The Poison viszont jövőre lesz 10 éves, azóta pedig a banda lemezről lemezre nem tudott kilépni a töltelékmentes első lemez árnyékából. A mélypont a két évvel ezelőtti Temper Temper volt, ahol már a suttyón átemelt Metallica-riffek, meg a „szólópárbajok”, és az egyéb thrash klisék ömlesztése is alábbhagyott, a vérszegénységet pedig az egyébként nem kevésbé ízléstelen lemezborítóval kompenzálták. Nem csoda, hogy nem sokkal a megjelenés után jött is a nagy homlokra csapás, a „bocs, srácok, ez most tényleg gyenge volt” nyilatkozatok, és egy gyors és hangos hátraarc a régi irányvonal felé. Ennek szellemében fogant meg a Venom, ami Matt Tuck frontember szerint az idei év metállemeze is simán lehet, a következő nagy dobás. Ez az állítás már alátámasztja, hogy a csávó valószínűleg teljes homályban él az aktualitás, meg a kurrens metálirányzatok terén, ez az album ugyanis jóindulattal is csak egy hangyafasszal jobb, mint az ezt megelőző kettő, a második Scream Aim Fire-t viszont már meg sem közelíti, nemhogy az agyondicsért The Poison-t. Ezt is csak maximum három épképzláb slágernek köszönhetik, élen a valóban ütős és kellően szerethető No Way Out-tal és Raising Hell-lel, aminek érkezésekor mindenki nagyon bizakodó kezdett lenni a Venomot illetően, a BFMV viszont változatlanul toporog egy helyben, osztja meg/morzsolja le a rajongótábort, a jóízlésű zenehallgató pedig már mindössze csak érdektelenül legyint, amint meghallja a nevüket. 4/10 (Tóth Martin)
