Két lépés előre a múltba – Gatecreeper: Dark Superstition

A death metal szent és sérthetetlen; generációk adják tovább egymásnak, sok műfaj pedig ezt nem tudhatja magáénak.

Eric 6:66

Ha lenne a halálfémnek evangéliuma, ez egészen biztos, hogy így szerepelne benne. És hát van is nem kevés igazság abban, amit a Gatecreeper gitárosa, Eric Wagner mondott, főleg ha az ultrakemény műfaj fragilitását vesszük alapul: a metal rengeteg alműfaja és stílusa közül is valószínűleg a death metalt tartják a rajongói az egyik legnagyobb becsben, bármiféle „beszennyezése” megbocsáthatatlan bűn, és a szektából való azonnali kiutálást von maga után. De mi van akkor, ha a zsáner Backstreet Boysai, a modern death-bandák legfelkapottabb nevei döntenek úgy, hogy csavarnak egyet a receptúrán, és belevisznek olyan hatásokat is a zenéjükbe, amiket nem feltétlen várnál egy olyan kompániától, amelyik a korábbi anyagain olyan kultikus zenekarok előtt adózott tisztelettel, mint a Possessed, a Death vagy az Obituary?

Az arizonai sivatagi rókák harmadik nagylemeze, a Dark Superstition bevállalta, amit sokan nem mernek, ez pedig olyan magasságokba lőheti a srácokat, amikről álmodni sem mertek. Szerintem ez az anyag iszonyat király lett, és valószínűleg egyedül az nem tud neki örülni, aki kitartóan őrzi a kaput, miközben a világ elmegy mellette (hadd ne kelljen megmagyaráznom a Gatecreeper ~ gatekeeper kifejezések szülte iróniát).

Mielőtt kitérnénk arra, hogy mi változott az ezt megelőző dolgokhoz képest, meg mi nem, azt azért érdemes leszögezni, hogy ez az öt arc egytől egyig mind hihhhetetlenül nagy metal nerd – talán csak azt az aspektusát leszámítva a kockaságnak, hogy nem szegezik a „Mondj három számot tőlük!” rapid feleltetést egy 17 éves lánynak, akin Metallica-póló van. De alapvetően mind nagyon régóta benne vannak a tutiban, és mind máshonnan találtak oda a death metalhoz: Chase Mason énekes például a The Black Dahlia Murderen keresztül, míg Ericet egy jóval klasszikusabb banda térítette meg: a Cannibal Corpse. De van olyan tag is a bandában, aki a punk és a Misfits felől jön – a lényeg az, hogy a lemezen a svéd melodeath és a ’80-as évek (főleg brit) gótikus, doomos bandáinak hatásai pont annyira természetesnek hatnak, mint amikor a Hatebreed főnöke csinál egy thrash-lemezt. A különbség csupán annyi az eddigiekhez képest, hogy most már megvan a srácok háta mögött az az infrastruktúra, hogy egy ilyen kaliberű lépést megengedjenek maguknak – jelentős bukás nélkül.

Nemhiába a Dark Superstition a banda első anyaga a Nuclear Blastnél: a világ egyik legnagyobb metalkiadója nagyon is tudta, hogy ezek a srácok többre hivatottak annál, hogy Suffocation-pólós elitistáknak nyomjanak párszáz fős bulikat az Egyesült Államok kisvárosaiban, így be is tolták őket már tavaly lényegében az összes jelentős európai fesztiválra, és ha olyanokkal osztod meg a színpadot, mint mondjuk az Amon Amarth vagy az In Flames, akkor hamar beszippant az energia, a lüktetés, és rákapsz annak az ízére, ahogy ezrek rázzák a hajukat veled szemben, és „oo-oh”-znak, meg megy a „hey, hey, hey” a dallamosabb, pattogósabb részekre. Ez volt az, ami megbabonázta a fiúkat, és elegendő bátorságot adott ahhoz, hogy felvállalják az At the Gates meg a Paradise Lost iránt érzett szerelmüket. Azért persze nem mentünk el teljesen az epikusabb, vikingesebb irányba: megmaradt a megannyi kurrens (amerikai) zenekar által újrafelfedezett HM-2 pedál gerjesztette láncfűrész sound is, amit a Converge saját Kurt Ballouja most már teljes lefedettséggel polírozott igen marconára (ő eddig csak kevert néhány Gatecreeper-anyagot, de teljes mértékben nem szólt bele a munkálatokba). Illetve amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a Dismemberből Fred Etsby bábáskodott még az anyag fölött, afféle mentor képében, ami a srácoknak megint csak egy “ilyen nincs!” pillanat lehetett.

Az anyag tíz dala épphogy meghaladja a fél órát, a trekkek javarészt 3-4 perc körül tendálnak, leszámítva a banda védjegyéül is szolgáló cammogósabb, doomosabb lezárást, ami jelen esetben a közel hatperces, fokozatosan elhalkuló és zseniális Tears Fall From the Sky-ban érhető tetten. A kompaktságot egészen biztosan olyan bandáktól kölcsönözték, mint az In Flames, és ha azt hinnéd, hogy ennyi idő alatt nincs elmondva meg eljátszva, amit el kell, akkor nagyon tévedsz!

Már a nyitó Dead Star olyan melodikus virgázással indít, amit biztos nem hallottunk még Gatecreeper-tételben, de azt azért így is érdemes lefektetni, hogy néha egy fentebb lefogott húr is képes kiváltani a dallamosság érzetét, szóval nem kell attól tartani, hogy akkor itt most minden nettó Amorphis és Arch Enemy lesz. Aztán ott van a soron következő Oblivion, ami a szinte letagadhatatlan At the Gates vibe-jai mellett még a minimálisan háttérbe szorult hardcore-os ízeket domborítja ki kitűnő módon. A harmadik dal a saját személyes kedvencem a lemezről, ami második ízelítőként pattant ki anno a promóciós iőszakban.

A The Black Curtainből szinte süt a ’80-as évek B-horroros vibe-ja, a bőrdzsekije alatt szakadt Sisters of Mercy-póló, Aviator napszemüvegét cigifüst lengi körbe, ahogy elás a temetőben egy hullát az éjszaka közepén. Totál elüt az egész lemeztől, ugyanakkor mégsem: megvan a maga Gatecreeperes soundja is, ez teszi olyan különlegessé.

A hagyományosabb Masterpiece of Chaos a szinte már-már ijesztő riffjeivel, vagy a magasztosan menetelő, baromi fogós Superstitious Vision, ami az anyag megjegyezhetőségi tulajdonságain domborít, mind-mind olyan pillanatai a lemeznek, amik csak még inkább emelik az amúgy is magas minőségi faktort. Az emlékezetesség kapcsán pedig nem is olyan rég jegyeztem meg a Knocked Loose új lemezének apropóján – ami nekik is a harmadik anyaguk -, hogy ha valaki az ilyen súlyos, öblös, csontmarcangoló hardcore-ba vagy death metalba képes ennyire könnyen feleleveníthető és catchy témákat pakolni anélkül, hogy elveszítené az önazonosságát, annak nálam nyert ügye van.

A Gatecreeper harmadik lemezén minden nagyobb: nagyobb a kiadó, az elérés, a lefedettség, és a srácok lehetőségeinek köre is. A Dark Superstition pedig annak ékes példája, hogy ezekkel élni is szeretnének, és amit csak lehet, kiaknázni. A lemez úgy lépett kettőt előre, hogy egyet se kellett hátrahőkölnie, magabiztosan viseli a klasszikusabb és a modernebb jegyeket, miközben egyszerre szól idősebbeknek és fiatalabbaknak egyaránt. Az, hogy ennyire bátran tudtak előrelépni a saját érdekükben egy ennyire szemellenzős közegben, kibaszott bátor dolog volt részükről. Őszinte leszek, nekem már ez, meg a tény, hogy a lemez iszonyat királyul dörren meg, simán megérné a tíz pontot, de mivel objektíven nem tudom azt mondani, hogy ez az anyag a banda legjobbja, így állapodjunk meg a Deserted zsenialitásával valahol félúton. 9/10