Képzeletből valóság – a Coheed and Cambria letért az útról

Idén ünnepli megalakulásának huszadik évét a Coheed and Cambria. Tekintélyes kor ez egy zenekarnak, pláne ha visszatekintünk a New York-i banda eddigi patinás munkásságára. Az évfordulót pedig mi mással is koronázhatták volna meg, mint egy újabb nagylemezzel, immáron a nyolcadikkal. Az előzetesen megjelent dalok és interjúk alapján már lehetett sejteni, hogy ez a korong más lesz, mint az eddigiek. Claudio Sanchez rálépett egy eddig járatlan ösvényre, ambivalens érzéseket keltve ezzel a rajongók körében. Vajon a srácok ezúttal melyik világukba kalauzolnak el minket, és sikerül-e az előző albumok megszokott színvonalán tenniük mindezt?

A zenekar különlegességét, lelkét, és erejét adó történetnek, amire az egész munkásságuk koncepcióját felépítették, ezúttal nyoma sincs. A The Amory Wars cselekménye egy jól kitalált, izgalmas, fordulatos fantasy világba kalauzolta a hallgatót, ahol az érzelmes, sajátos atmoszférájú történet zajlik. Mindez természetesen nem lett volna teljes a sötét, szomorú és egyszerre reményteli hangulatot teremtő, egyedi zenei aláfestés nélkül – ezek az összetevők adták közösen a Coheed and Cambria egészét. A zenekar agya eddig is Claudio volt, ám ennyire talán még nem épült köré egy egész lemez. Az érzelmek ezúttal sem maradnak el, azonban  nem fiktív karakterek oldaláról érkeznek, hanem az énekes magánéletéből. A The Color Before the Sun akár egy szólólemeznek is felfogható, ami a frontember jelenlegi életét dolgozza fel. A legnagyobb impulzust számára a fia, Atlas megszületése, és az általa bekövetkezett változások jelentették. Apaságtól való szorongás, otthon elvesztése (borító), életkörülmények átalakulása váltja fel az eddigi koncepciózus építkezést. A zenekart mindig is jellemezte a lemezek kettőssége, szomorú és egyben vidám dalok váltakozása; monumentális kiteljesedés (Welcome Home), vagy akusztikus dalokkal (Mother Superior) előhívott érzelmek. Az új lemezen több lett a Running Free, Feathers, Blood Red Summer vonalon mozgó slágerességből, csak sajnos a számok jóval elmaradnak az előbb említettektől. A refrének kevésbé fogósak, a témák felejthetőek – erre jó példa az albumot nyitó Island, vagy a klippel is megtámogatott You Got Spirit, Kid. Az eddigi albumokon nagyobb szerepet kapott erős, fogós, jellegzetes, Thin Lizzy, Pink Floyd és Iron Maiden ihlette témák kevesebb helyen tűnnek fel. A ’70-es évekre visszavezethető rockzenei hatások elmaradása Claudio változásának, és a zenésztársainak a dalírásban való háttérbe szorulásának is köszönhető. A szomorúbb, lassabb dalok itt is felfelé viszik a végső pontszámot, mint például a Colors, a Ghost, vagy a záródal, a percízen építkező, fúvósokkal, vonósokkal megtámogatott Piece to the Mountain. Sajnos ezek sem érik el az alapvetően nem egy erős anyagnak mondható Year of the Black Rainbow poszt-apokaliptikus hangulatú dalainak (Far, Pearl of the Star) szintjét, de itt még így is kiemelkedőek. Szintén a jobb pillanatokhoz tartozik még a Claudio fiának írt Here to Mars, aminek a végére még egy kicsit kiabálni is halljuk bozontos hősünket. Majdnem a The Color Before the Sun legvégéig kell várni arra, hogy végre találkozzunk egy igazi Coheed-nótával, az album egyik legjobb tételével, a The Audience képében. Az ilyen izgalmas, tartalmas dalok miatt szerettek beléjük annak idején olyan sokan, és az ilyen szerzemények hiányoznak az idei lemezről.

A Coheed and Cambria elhagyta a komfortzónáját. Elhagyták az általuk teremtett, otthonos világot, és ezúttal egy másik területen próbálták ki magukat. A The Color Before the Sun nem lett annyira magával ragadó, mint az elődei, az In Keeping Secrets of Silent Earth: 3, a No World for Tomorrow, vagy a The Afterman: Ascension. Hiányzik az az atmoszféra, amit a magukénak vallottak és amit olyan magabiztossággal építettek fel az évek alatt, hiányoznak az igazán fogós témák, a megjegyezhető dalok, és legfőképpen, a zenekar lelkét adó sci-fi világ. 6,5/10