A Kelly Hits The Blue Sky egy hatalmas paradoxon, kettősélű lófasz magával ragadó szépséggel és taszító csúfsággal. 2003 nyarán alakult a bagázs, s a biográfiában kezdetleges tudásról beszélnek, ehelyett komplexen összepakolt dalokat kapunk a 6 számos EP-n. A nevük is szép kis talány… kevesen gondolhatnák hallatán, hogy ez egy budapesti kis csapat, és itt még nem ért véget a vicc, az eredeti nevük; Kelly hits the blue Christ volt, amiből lett ez, s így informáltak e-mailben a történtekről (érdemes figyelni a stílust, haha): „A nevünket muszáj volt megváltoztatni a lemez előtt, mert páran azt gondolták, hogy keresztény ellenesek lennénk, és elakartuk kerülni az esetleges konfliktusokat a jövőben, ráadásul jobban hangzik így és a csajok jobban buknak rá, na meg a kisfiúk is…” Lépjünk tovább, a kislemez neve és borítója se egyszerű (ja a bookletben szinte semmi értelmes információ sincs semmiről, de a kislányok és a kisfiúk nem tudnak olvasni, nekik csak a zene számít), elbaszott cica, összemázolt neoart dolgokkal gyerekesen, beleszarósan… nem megfeledkezve, hogy a Macskabölcső a nem rég elhunyt Kurt Vonnegut [RIP] egy nagysikerű 63-as regényének címe, s had zárjam ezzel a bevezetőt:
A macskabölcső annak a kétkezes hurkolós játéknak a neve, amelynek során az ujjaink köré tekert zsineg ki-be fordításával különféle alakzatokat hozunk létre. A regény egyik szereplője, Newt Hoenekker kétségbeesetten figyeli macskabölcsőt játszó apját, s agyában ott tombol a kérdés: „Hol itt a macska?! Hol itt a bölcső?!”
Hát éppen most is az szól, 6 dal, közel 25 percben, haha.
Az
Intro (
Yüryü’s Revenge) több mint érdekes, a
Quimby-nek vannak ennyire agyament elektronikus giccsei, de igencsak jól eltalálták, s már itt is érezhetővé válik, a hangzás rendben, a koncepció, pedig a gumiszoba. Ezt követi a
Must Repeat, mely már mutatja is azoknak a pofátlan nyúlásoknak a mezejét, hadát, tömegét, mely egyértelműen ebből a három fogalomból ered:
Mike Patton (a
Fantômas mélységét sehol sem érik el a srácok, de a
Faith No More és a
Mr. Bungle iszonyat egyértelműen érezhető), egy kis
System Of A Down (leginkább a
Toxicity vonalában) és benne van némi őrület a
The Dillinger Escape Plan fanatizmusuk által. A nyúlások nem csak témákban, hanem még a vokálok stílusában is vissza-visszatekintenek, ám ennek ellenére mégis egyedinek tűnik a dolog, mert annyira sokrétű és színes a kotyvassz. A címadó
Cat’s Cradle raggás témákat is tartogat, nagyon eltalált refrénnel, magukba foglalva a
SOAD és szegény
Patton fél életművét… ugyanezeket az alapokat követi a sokkal durvább (és egyben viccesebb)
Chinese Vagina is (micsoda egy cím???). Ezután jön a korong legesélyesebb dala, melyet előre látok, hogy koncerten ugrálva fogja ordítani a sok kisfiú és kislány, a
Speedy Gonzales, nagyon súlyosan
SOAD lopás, de nagyon jó lett, főleg mikor beindul, két szó volt a nyelvemen; magával ragadó és őrjöngés. Egy kisebb leállás után megint itt topog a küszöbön a
Patton dolog és a törtsége miatt, itt válik legérezhetőbbé a
The Dillinger Escape Plan féle megoldások hada. Ilyen szintű ugri-bugri mégis komoly, üsd a korlátot, de csak okosan, hogy festék maradjon a dal után, kapunk egy kis hangulatos nyugodtságot, jammelően építkezve ad közre a
Sunday című szerzemény egy kis lelki megnyugvást, s az üdvösség a végére hagyja magát némi üres járat után akusztikus visszhang poénba temetkezve (itt és pár helyen hallható csak magyar szöveg, amúgy korrekt angol az egész).
Na most akkor mi is van? Így lemezen is üt ez a hat dal, de igazából ez koncerten forrja majd ki magát, és hogy a paradoxonnal éljek, amivel kezdtem is; ezt a zenét valaki vagy imádja vagy gyűlöli, erre nekik is számítaniuk kell, mert nem mindenki kisfiú és kislány, akik nunijukat és fütykösüket megfeledkezvén rohannak egy
Kelly Hits The Blue Sky fergeteges bulira…
Értéket hoztak létre, élvezhetőt, némileg egyedit, némileg nem (mindez csak hozzáállás kérdése, valószínűleg a kisfiúk és kislányok többsége max a
SOAD-t ismeri a felhasznált repertoárból), mindenesetre ha van rá alkalmam, elcsípem őket élőben, mert ennyire változatos és színes anyagot ritkán hallani, itt a raggától, a ska-n át, lépegethetünk a súlyos és pergős dallamok felé, üvöltéssel, hörgéssel, kísérletezve az agymenéssel és dekadenciával, nyaktekeréssel, csak úgy sajátosan, pontosan mégis beleszarósan… ahogy ők határozták meg; ez egy rendkívül progresszív pop-rock színes metél vicc gyerek-core…
Én közben felnőttem, de még így is dolgozik bennem az egykori porbafingó mivolt, tehát:
10/ 9
Hivatalos oldaluk bulizos kisfiúknak
És mySPACE-n kislányoknak…
