Katatonia – July EP

Egy őszinte vallomással kezdeném ezt az ajánlót; nem tudom, hogy egyedül vagyok-e, mindenesetre a Katatonia tavalyi nagylemeze, a „The Great Cold Distance” nálam csak most ütött be igazán; megjelenésekor masszív stagnálnás érzete lett úrrá rajtam, valamint a lemez teljes hosszában sem kötött le, csupán egy-egy dal erejéig. Azonban hála mind a kiadónak, mind napjaink fogyasztói társadalmának, a 2006-os nagylemez eddig kiadott három kislemeze megszerettette velem is az albumot; mélyebben elmerültem benne, így levonhattam a konzekvenciát: kerüljük el a sztereotípiákat, a Katatonia még mindig halad saját ösvényén, csak már nem akkora lóléptekkel, mint ahogyan azt 2001-2005. között tette.

Ami elsőre szembeötlik bárkinek is, az a gyönyörű, valamint a nagylemezhez teljesen hű artwork; nemhiába, Travis Smith (lsd. még többek között Opeth, Amorphis, Riverside stb.) egy zseni. A Katatonia a nagyváros zenéje, azon átlagemberé, aki igyekszik kitörni a négy fal okozta korlátok, valamint ezek szélsőségei közül. Viszont akik a melankolikus gitártémákba szerettek bele, azoknak csalódást kell okoznom; a „The Great Cold Distance” kislemezei egytől-egyig kísérleti jellegűek: Jonas Renske és brigádja képes volt olyan köntössel ellátni a lemez legnagyobb schlagereit, hogy az eredeti hangulaton még fokozni is sikerült, annak ellenére, hogy ez egy új ösvényt is jelenthet a zenekar életében. És bevallom őszintén, személy szerint egyáltalán nem bánnám ezt, hiszen ennél gyönyörűbb kísérleti zenét nagyon nehéz találni napjaink felhozatalában, kitartó utánajárás nélkül.

Míg a lemezt felvezető „My Twin EP” jóval hagyományosabb alapokkal rendelkezett a Katatonia eredeti zenei világához mérten – persze már itt is érvényesültek extrém / útkereső megoldások, elég a címadó „opium dub” remixére gondolni, ami csak méginkább kikerekítette a dal szuicid hangvételét; vagy ugyanezen tematikát illetően a zenekar egyik legsúlyosabb tétele, a felkavaró gitárdallamokkal és hipnotikus énekdallamokkal felvértezett Dissolving Bonds is jó példa -, addig a „Deliberation EP” – kihasználva a címadó elvont, és szokatlan hangvételét – mert nagyobbat lépni, erre a legjobb példa talán a kislemezen hallható In The White különleges remixe, melyben a dobok, és a néhol ambientes témákat pedzegető billentyűtémák élveznek dominanciát, háttérbe szorítva a gitáreffekteket.

A kislemezt a July indítja – mellesleg a lemez tartalmazza a dal klipjét is -, aki hallotta már az albumot, sok meglepetés itt még nem érheti, hiszen jelen esetben is a standard verziót találjuk; tehát egy szokatlan énekdallamokkal, kísérteties effektekkel, valamint felkavaró szaggatásokba és vastag doom-témákba hajló gitártémákkal árnyalt Katatonia opuszt. A Soil’s Song a 2006-os korong titkos schlagere, nem csodálom, hogy erre a dalra bízták anno a lemezelőzetes promóciót, hiszen ez tükrözi vissza leginkább a Katatonia zeneiségét. A „Krister Linder 2012 Remix” teljesen gitármentes, vastag dobalapokon, és rengeteg sampler közjátékán hömpölyög Jonas félelmetes dallamorkánja… Tehát sikerült jelen esetben is nagyot alakítani. Katatonia kislemez pedig nincs – sem tölteléknóta, sem – új dal nélkül; az Unfurl egy gyönyörű, újfent samplereben és elektronikában gazdag tétel, vastag hip-hopra emlékeztető dobtémákkal, és félelmetes aurával.

Lehet hogy kevésnek tűnnek a fenti szavak egy-egy dal bemutatása során, de ez tényleg olyan zene, amiről nem beszélni kell, hanem hallani, és átérezni; egyesülni vele. Hogy elálljon a lélegzeted, hogy a szíved a nyakadban kalimpáljon. Érzelmek! Érzések! A Katatonia az ember zenéje. És csak azért nem adok 10 pontot, mert kislemezeket nem szoktam pontozni. S ha kalitkádból kitörni nem is tudsz, de ők feledtetik Veled a mindennapok szürke monotonitását, és lágy melankóliával lesznek úrrá minden negatív jelentésmagú gondolatodon. Így, és ezért érdemes igazán zenélni.