Kátai Tamás – Erika Szobája

Valójában nincs se tökéletes szimmetria, se teljes azonosság, a különbségek átmenetének egyensúlya a legtöbb, melynek erős pillérei elérhetik a látszati valóságot és szépséget. Mikor felraktam Kátai Tamás szóló projectjét, éppen ezt éreztem. Nem tökéletes, nem felejthetetlen, mégis az a harmónia, amit megteremt egy testtelen morállá válik, mely makacs, és ragaszkodó módon issza magát lelkembe, mohó és talán végtelenül személyes is egyben. Amelyben az irodalmi értékek beszédben, szavalásban, lépkedve elegyednek el a népzenei és ambient hangulat árnyalataival, váltakozásokká. Olyan, mint amikor a közelségben két egymásra vonatkozó távolság találkozik, a párhuzamok érezhetik így magukat a végtelenben, s talán a keserűség mély csordogálásai belül a szívünkben, a könnycseppel kívül a szemünkben…

Az egész valójában olyan, akár egy filmzene, film nélkül… képszerű versekkel, zongorával, szomorúsággal, elmúlással, mely még nem a halál, inkább az ősz dere, falevélhullással, elszáradó ágakkal, iskolakezdéssel, füstös levegővel, egy boldog nyár után. Aki esetleg ismeri a Nincs nekem vágyam semmi című magyar filmnek a zenéjét, az könnyen kapcsolhatja a Tamás-féle világhoz, mindkettő mély és megkeseredett lépteket takar, de az Erika szobája nem elektronikus, és nem szocreál, inkább erős töltöttséggel felruházott, néhol nagyon sűrű ambient massza, valahol, valamikor az ébredés után. De lássuk mit is rejt ez a borongó közel egy óra; a Télvíz a már említett képszerű versekkel indít (ebben is nagy hasonlóságot mutat az anyag, a szintén már említett filmzenével kapcsolatban), színesítve a lassan fokozódó zongorás áradást, óraketyegéssel, belső űrrel, tudattal, mely nem törlődik, képtelen felejteni.

A feloldozás a mély melankóliából, avagy ébredés címe alapján is az álomból, a tavasz szerű folkos Zölderdő. Nagyon kellemes dal, melyben erősen érezhetővé válik a magyar népzene jellegzetes mivolta és kissé talán post-modern éneke is. Rövidke, de éppen ezért hordozza magában ezt a szép újjászülető reményt, melynek folytatása a Renoir kertje egy semleges dolog, nem csak instrumentális, de viszonylag hosszú is, kissé talán keringő szerű, de csak úgy régi Mortiis lépkedés és Arcana szerűen. Amúgy Auguste Renoir (1841-1919) impresszionista festő volt (a Fürdőzök című az egyik legismertebb), Olvasó nő című képén az arcot látjuk, háttal ül egy ablaknál és a kinti térből – kertből? – fény szóródik könyvére egész lényét megvilágítva… „A középkori ember számára a világ tükör: a feltűnő alakok éppen úgy tükrök, mint a tudás enciklopédiája, melyet nem véletlenül neveztek Spectulum-nak. A természet élő könyv, míg a Biblia írott, és mindkettő az isteni bölcsesség misztikus tükre…” / Kollár J., Polüphemosz szeme. In.: Vulgo, 2000. február /
Amúgy senkit sem akarok irodalommal és művészettel untatni, de az anyag befogadásához és valós megértéséhez szükségeltetik a kultúra. A folytatás egy újabb zongorás körbeforgás, esővel, romantikával, szürkülettel… az Esőben szaladtál címe is és hangzása is a régi fekete-fehér filmek szülte hétköznapi ábrándokat jutatta eszembe, szomorúsága miatt, azt hiszem ez a vágy sem teljesült be, futás valahova, valamiért, valamikor… Az Ázik az út egy kicsit újra Mortiis féle lépkedés és Arcana szerű telítettség, s ennyivel Sopor Aeternus neve is felcseng itt-ott.

Ezt követi az első valóban elektronikus alapokkal tördelt Sűrű völgyek takaród, itt érezhető leginkább (számomra, csak mert Tamás se a filmet se a zenéjét nem ismeri) a Nincs nekem vágyam semmi, ennek a dalnak amúgy van egy háttér telítettsége is, elvont, terjengős, tele zajokkal, hangfoszlányokkal, a végére bizarr ismétlődő beakadt dallammal. Az Őszhozó lassan indul meg, és azt adja, amit az egész lemez, a Mécsvilág pedig egy telefon végéről érkező önvallomás, ígéretekkel, zajosan, elmosódottan, felmutatva a vágyat az elképzelt harmónia iránt, mely a múlt perspektíváját a jelenével szövi át. A szép és télies Zúzmara című tétellel zárul, ahol nagyon remekül teljesedik ki Erika szobája hangszereltsége, egy kis mélabús komorsággal szívünkbe kapaszkodik a hegedűk vonása (Bíró Anita és Setényiné Rácz Gabriella), a zongora hullámzása, s a cselló mélysége (Derdák Andrea). Tóth Krisztina szépen szaval, beszél…

Zenei téren valahol a Mortiis – Crypt of the Wizard és az Arcana bármelyik lemeze között mozog, mindkettő a svéd Cold Meat-tel állt kapcsolatba utóbbi még mindig), így nem igazán értem, miért az olasz Ars Benevola Mater adta ki, mindenesetre mind a külső (igényes digi-pack), mind a belső gyönyörű. Természetesen az anyagnak vannak hibái, melyek rejtettek, avagy még azok sem; pontosan arra gondolok, hogy minden hangszer a helyén van, pontosan és jól szól, azonban az egészben az alázat nagyon erős, semmi véletlenszerűt sem tartalmaz, semmi olyat nem ad, melyet a dallamokra egyik vagy másik zenész csak úgy belerakna, holott elférne és színesíthetné. Írom másképpen, hogy mindenki érthesse; semmi virtuózt sem tartalmaz, csak egyszerűen szép, s lehet éppen ez a szépség az, ami miatt az álom állandó és sehol nem jön el az izzadt reggel, még ha többször fel is ébredünk a korong hallgatása közben…

10/ 10 (nagyon szubjektív a befogadás, s ha mellé rakom a Thy Catafalque – Tűnő idő tárlatát, akkor nem kérdéses, hogy az 10 pontos, ez pedig 9, de most nem raktam mellé…)