Karaktert nem lehet pótolni, de hangot igen: a Suicide Silence emlék-DVD!

A november elsején hajnalban egy motorbaleset áldozatává vált Mitch halálának hírére aznap estére rajongók és barátok százai gyűltek össze a tragédia színhelyén, hogy együtt emlékezzenek a felívelő karrierű énekes őszinteségére, kedvességére és tehetségére. A gyász időszakból éppen, hogy felocsúdva, azonban meglehetősen kétes megítélésű és még kétesebb mennyiségű zenekaros relikviák láttak napvilágot Kenadee Lucker, Mitch lányának a továbbtanulását támogatva, ami alapvetően tiszteletre méltó gesztus, de a sokadik újranyomás után azért csak-csak összeráncoltuk a szemöldökünket. A párhuzamosan beindult „Kenadee Lucker Education Fund” javára azt követően a szűk két hónapra rá megrendezésre került az emlékest, melyre már mindenki nagyon készült – tudtuk, hogy nagyszabású és méltó emléknek szánják zenésztársai. A kérdés már csak az, hogy mindez sikerült-e?

Mitch Lucker nem csak a rajongók között, hanem a zenésztársadalomban is egy közkedvelt figura volt, aki számtalan jó baráttal rendelkezett, úgy, hogy válogatni volt miből. Mondhatjuk is, hogy a modern deathcore-közeli színtér krémje és pár további nagy volumenű figura jelenlétével a magas színvonal biztosítva volt. A DVD egy rövid a közönségre koncentráló felvezető révén kezdi el fokozni a hangulatot, amit egyébként sokkal jobban ki lehetett volna vitelezni, akár néha dalok közé egy nagyobb volumenű szünetben a rajongók is megszólalhattak volna pár jókívánság, emlék felidézése végett. A struktúráját tekintve három 2005-ös EP-s dal, öt The Cleansing szerzemény, négy No Time to Bleed tétel, majd a három legnagyobb The Black Crown sláger (és egy átvezető) után érkezik egy érdekes trió (három feldolgozás: egy-egy Mitch gyerekkori kedvenceiből), hogy az esemény végül a maga tizenkilenc dalát követően a You Only Live Once-szal záródjon ezzel ötre emelve az utolsó albumról felcsendülő szerzemények számát.

A pontos felépítés optimális egységbe foglalta a koncertet: aminek alaphangulatát a death metal színtér egyik legerősebb torka Jonny Davy (Job For A Cowboy) alapozott meg. A méregerős orgánumával Jonny érezhetően erre született, példa érékű hangja elvitte a hátán a retrospektív tételt (külön öröm, hogy itt a csapat első dobosa és basszusgitárosa állhatott színpadra), noha nem bántam volna, ha ő inkább egy olyan dalt kap, ami kihívás neki. A korai kiadványok dalait a The Devestated (náluk vendégeskedett is Mitch) és az Impending Doom énekesének (Brook Reeves) egyébként korai időszakát megelevenítő szintén emlékezetes produkciója és lehengerlő orgánuma biztosított bennünket arról, amire a cikk címe is utal: ha karaktert nem is, de hangot bizony lehet pótolni, noha hangsúlyozzuk, hogy itt tényleg a hanghordozás jelentette a magasiskolát és nem a ritmizálási megoldások. Ricky Hoover (ex-Suffokate) az első album legnagyobb slágerét kapta meg, amivel csúnyán elbánt. Mit jelent ez? A magas hangjai legalább annyira nevetségesek, mint amennyire a mélyek az est legjobbjai. Egyenlőtlen színvonal, amit viszont Phil Bozeman (Whitechapel) elképesztőmódon ellensúlyoz: a korai Whitechapel hangulata köszön vissza: ezt hívják professzionális teljesítménynek. Myke Terry (ex-Bury Your Dead), a színtér Lenny Kravitze, aki újabban Nirvana dalokat dolgoz fel a várttal ellentétben nem valami metalcore sipítozással kábított, hanem a többiek színvonalán igyekezet az est buli-faktorát is tovább növelni. Minden elismerésem. További meglepetés kategóriába esett Danny Worsnop (Asking Alexandria), akiről továbbra is állítom, hogy egy minőségi zenekarral körülvéve (nem a Suicide Silence-re gondolok) valami értékeset is tudna alkotni, ugyanis a hangi adottságai megvannak hozzá. Jonny Plague (Winds Of Plague) és utána Cameron Argon (Big Chocolate, Disfiguring the Goddess) a maga huszonhárom évével még mindig ordenáré parasztok, de ez így van rendjén, így kerek, így gutturál. A No Time to Bleedért felelős ex-With Dead Hands Rising énekes, Burke VanRaalte és az After Burial frontembere, Anthony Notarmaso a metalcore-kompatibilisebb hangjukat némileg megvariálva elismerésre méltó egyediséggel tettek hozzá a rájuk szabott dalokhoz, de tény, hogy, ami utánuk jött az volt csak az igazi tank.

Szegény Tim Lambesis a várttal ellentétben nagyon magas színvonalon hozza Mitch megoldásait, noha nem kapott nehéz dalt, de mégis az egyik legemblematikusabb a Wake Up, ami nem csak azért lett az ő előadásában nagyszabású, mert sajt bevallása szerint sem használt ilyen ének megoldásokat már évek óta, hanem azért is, mert valószínűleg ez volt az utolsó nagyobb volumenű szereplése. Szabadságvesztésre ítélése biztos, de legalább lesznek jó emlékei a cellájában, így jelen szereplés is. A harmadik nagylemez felvezetőjét követően a csapat immáron új énekese lépett színpadra, aki korábban az All Shall Perish sorait erősítette, de ekkor még minden bizonnyal mit sem tudott erről senki. A fellépés persze magáért beszél és valljuk be, hogy külcsínben is sokkal jobban illik a zenekar soraiba Eddie, annak ellenére, hogy az esemény óta már a borbélynál is megfordult (mondjuk az számomra mindig is kérdés volt, hogy Mitch mit keresett ilyen kinézetű zenészek oldalán?). Viszont a Slaves to Substance ettől függetlenül az esemény egyik csúcspontja. Nem lehetett könnyű utána színpadra állnia a rendkívül vitatott megítélésű Austin Carlile-nak (Of Mice & Men). A célnak megfelelt, mert van hangja és botsáska testévével még hangulatot is tudott kelteni, de tény, hogy nem egy Eddie Hermida, amúgy teljesen rendben volt. Ellentétben Chad Gray-jel (Mudvayne, Hellyeah), aki mindent és mindenkit alulmúlt. Az est egyetlen kifejezetten rossz előadását láttuk tőle: nem azért mert egyedi orgánuma kilógott a sorból, hanem azért, mert a szöveget végigolvasta az előtte heverő papírról. Nem csak amatőr és kínos volt, hanem sokkal inkább tiszteletlen és pofátlan. Ő már legalább tizenkét év túl van a csúcson. Most már maradjon a Hellyeah-nél, az legalább nem érdekel senkit.

Ez után következett az érzelmes rész: Robb Flynn (Machine Head) akusztikus gitáron a Dio-érás Black Sabbath egyik klasszikusát, a Die Youngot hívja életre nem is akármilyen atmoszférával. Azontúl, hogy rájövünk, hogy Robbnak sokkal több ilyen kéne csinálnia egy kicsit végre meg is tudunk nyugodni. Max Cavalera, ugyanis az utóbbi tíz évben bárhol is tűnik fel az rettenetesen felkavaró. A testéhez hozzánőtt terepmintás gitárral, egyre természetellenesebb testalkatával és a főváros egyik leghíresebb hajléktalanjára emlékeztető hajkoronájával egy az egyben a házunk alagsori hajléktalan gnóm gondnokára emlékeztet. A Rooty Bloody Roots még mindig jó, meg ugye Mitch kedvenc száma, de Max-nek sürgősen abba kéne hagynia, hogy legenda maradhasson. A bejátszott énekkel felvértezett Deftones feldolgozás előtt Kip Lucker, Mitch édesapja is feltűnik a színpadon, noha kinézetre fiatalabbnak tűnik bármelyik zenésznél. Az egész esemény legjobb pillanata azonban teljesen egyértelműen Randy Blythe (Lamb Of God) működése: a You Only Live Once az ő előadásában új értelmet kapott, egyértelműen az est legjobbja. Feltétlen nézzétek meg:

Akkor mégis mi a baj? A kiadvány körítése rettenetes, a design, a dalcímek kiírásai, az összecsapottság nagyon érezhető, holott érezhetően ott van benn a potenciál, ugyanis a tartalmi elemek nagyon erősek. Az a személy, aki ennek a kiadványnak az összeállításért felelt nem gondolta azt végig, nem találta ki a részleteket. Mi még a baj? Erős volt a felhozatal, de pár dal és még pár barát (pl. Jonathan Davis, Mitch egyik kedvence) még belefért volna, például a rajongókat biztosan érdekelte volna a csapat korai időszakának másik énekese, Tanner Womack, de lehetne még mondani olyan illusztris és egyedi neveket, akik jobban voltak Mitch-csel és tudták volna emelni az est fényét. Ajánlott kiadvány ez rajongóknak és nem rajongóknak egyaránt, ugyanis olyan széles skálájú énekes felhozatalt vonultatott fel, amiben mindenki megtalálhatja saját örömforrását, arról nem is beszélve, hogy tényleg itt van a deathcore krémje. Összességében: igen, méltó emlék lett.