Just Another – Polarities

A Polarities megírásáért felelős, budapesti Just Another esetében is ezt lehet érezni. Azt, hogy a korong legfontosabb ismertetőjegye a slágeresség és a könnyen emészthetőség, így a Polarities-t hallgatva biztos nem fogunk elfáradni, sőt, talán még fel is frissítenek a lendületes dalok, egyből jelzi, hogy a Just’ nem feltétlenül kíván rétegzenét játszani, de ezek az ismérvek még nem perdöntőek. Egy vállaltan viszonylag rádióbarát, modern rockot játszó csapat esetében mindez legfeljebb azért lehet meglepő, mert sokaknak, akik hasonló területen próbálnak alkotni, egyszerűen nem sikerül elsőre működő dalokat gyártani, vagy ha mégis, akkor két elismerő csettintés között óhatatlanul is fel-felnyerít a hallgató egy-két komolytalan megoldásnak vagy szövegrésznek köszönhetően. Bár ebbe a csapdába kicsit a Just’ is belesétál, a dalok azért önmagukért beszélnek, és a kiadvány, meg az egész körítés profizmusra törekvésével együtt meggyőzhetnek bárkit, hogy a Just Another, ha a körülmények úgy alakulnak, nem marad underground zenekar. Ha túltesszük magunkat a „gizda gyerek” kezdésen, az A Sign of Life-ot hallva rögtön el is könyvelhetjük, hogy a továbbiakban karcos, kemény, kicsit talán túl szögletes és monoton, de ezzel együtt rendkívül dallamos zenét fogunk hallani, hogy aztán a Down the Drain című, sportcsarnokba kívánkozó rockhimnusz rácáfoljon ezen megállapítások egy részére. Utóbbi dal és a Changing ráférne a legtöbb nyugati rádiórock lemezre, például a zenekar legfontosabb hatásainak tekinthető bandák, így a Papa Roach legjobb, és a Lostprophets bizonyos korongjaira is. Külön szót kell ejteni a Végtelen látomás című szerzeményről, ami úgy lóg ki ebből a vagány közegből, ahogy a Just’ az ismeretlenséggel küzdő zenekarok közül: Bereczki Zoltán szülőhazájában ennek a dalnak van talán legnagyobb esélye, hogy széles körben ismert legyen, és élőben még jó is. R. Horváth György is e ballada segítségével győzi meg végleg a hallgatót, hogy rendkívül változatosan és érzelemdúsan képes használni hangját. Alapvetően jó tehát a lemez, az összképet viszont rontja a hatásvadász borító, a néha fizikai szenvedést okozó szövegek (szokatlan módon a magyar nyelvűek ezúttal hasonló szinten vannak, mint az angolul írtak), bizonyos számokat csak a Pál-Szabó András által szállított, antikolt hard rock gitártémák mentenek meg az enyészettől, és többször lehet olyan érzésünk, hogy a két húrbajnok együttműködése lehetett volna kreatívabb. A pontozás terhétől rejtett pályán szerzett extra élet feláldozásával ezúttal megszabadulok, de a hibák ellenére javaslom a lemez meghallgatását minden rádiórockra éhes fülnek! Az biztos, hogy jó aperitif az áprilisban esedékes Lostprophets koronghoz, sőt, talán érdemes össze is mérni honfitársaink teljesítményét a walesi szupersztárokkal. Kíváncsi vagyok, ki fog nyerni!

Lemezbemutató koncert: ma a Kék Yukban!