Julie Christmas – The Bad Wife

Megalakulásuk után egy évvel jelent meg a zenekar első kiadványa Trophy címmel. A lemez tökéletesen prezentálta azt, amivel utána később is a Made Out of Babies nevet azonosítottuk: pattanásig feszült légkör, lassú és középtempós, magába rántó hömpölygés, valamint Julie egyszerre selymes és ijesztő orgánuma. Talán ezen a lemezen jön ki a leginkább a frusztráltság érzete, amelyet a sokszor felfüggesztett, kivárt lelassulások a végletekig tudnak fokozni. Elég csak mondjuk az El Morgan elfolytásból történő kitöréseire gondolni. Ez a fajta kontraszt az ami nagyon elviszi az albumot – valamint a teljes életművet – a hátán, hisz a lassú, hipnotikus örvénylés, és az intenzív arcbamászás (lásd pl. Pirate vagy akár az Ire Fire) is ugyanúgy képviseli magát. Hiába a háborgó és zajos horzsolás, az énekeshölgyemény hatalmas összetartó erőt képvisel, tökéletes összhangban működve a hangszeres urakkal. Dallamai kiszámíthatatlanok, gyakran pajkosak, és az érzelmi telítettség megkérdőjelezhetetlen. A zenei aláfestés és az énekes kettőssége egy olyan hangulatot teremt, amely sokadik hallgatás után is az ember bőre alá eszi magát, nagy időtállóságot kölcsönözve ennek a zseniális debütálásnak. A bemutatkozás után egy évvel már meg is jelent a következő nagylemez Coward címmel. Egy valamivel letisztultabb korongot kaptunk, amelyen bár ugyanúgy megvan a zaklatottság, de már inkább egy lemondóbb életérzés dominál, több a poszt-metalos elem a nyers sludge-dzsal szemben. Julie kevésbé őrül meg a dalok során, valamint egyre inkább elsőre is megjegyezhető dallamokat énekel. Habár a Made Out of Babies lemezek közül valószínűleg a Coward a leggyengébb, de így is teljes létjogosultsága van az életműben, hisz kellett ez a fajta mélabúsabb megközelítés is, hogy a Ruinerre tökélyre tudják ezt a kettősséget fejleszteni. Hiszen hiába kevésbé érezzük, hogy izzanak az idegszálaink, mint a Trophy-nál, de mégis sugároznak az érzelmek a dalokból, és ugyanúgy megvan a hipnotikus atmoszféra. Utolsó kiadványuk (eddig legalábbis) 2008-ban látott napvilágot Ruinernek nevezve. A lemez eléggé különbözik az eddigiektől, de úgy, hogy közben megmaradt az összes rájuk jellemző stílusjegy. A hangzás sokkal polírozottabb, letisztultabb, kevésbé nyers, de azért a zajosság nem tűnt el. A legérettebb anyaguk is egyben, sokkal dalközpontúbb, minden a helyén van, valamint slágeresség is felütötte a fejét (pl. Bunny Boots). Az énekesnőnek erre a lemezre sikerült teljesen kiképeznie a hangját, amelyhez valószínűleg hozzájárult a Battle of Mice lemez feléneklése, amely a Bad Wife mellett csúcsteljesítménye Julie-nak. Teljességgel kifejezőek, játékosak a motívumai, és ragadósság is többször előfordul, például már első hallgatás után is nehéz kiverni a fejünkből a Grimace fő énektémáját.  Igen széles érzelmi spektrumot jár be a korong a már majdhogynem vidám daloktól a zenekar sötétebb zugaiba (Stranger vagy akár a Mayor), sőt az utolsó dalra kedvenc énekesnőnk ki is mutatja rendesen foga fehérjét a legintenzívebb Made out of Babies pillanatokkal zárva az albumot. Szerencsére szinte biztos, hogy lesz még folytatás, de ha nem így lenne, akkor is tökéletes zárása lenne a zenekarnak a Ruiner.

Lássuk végül a Bad Wife-ot. A lemez ügyesen szemezget Julie teljes karrierjéből, de legközelebb talán a Battle of Mice hangulatvilágához van, bár azért olyan szintű magasságokba nem kerül az érzelmi skálát és zaklatottságot tekintve. Halk melankóliával kezdődik a dalcsokor, majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy Julie akkorát énekel, hogy felpattanunk a székünkből – hangjából egyszerűen sugároznak az érzelmek, képtelenség anélkül hallgatni, hogy erőteljesebb hatást ne gyakorolna ránk. A második tételben folytatódik a megkezdett szomorkás hangulat egy ezerszer feldolgozott nóta keretében (If You Go Away). Amikor már kezdenénk mély letargiába kerülni, akkor történik hangulati változás a harmadik, Bow című szerzeményben, amely akár egy Made Out of Babies dal is lehetne: kontrasztos számépítkezés, pajkos dallamok, döngölő sludge riffek, és vibráló feszültség, és itt említeném meg, hogy a vendégzenészek kiváló munkát végeztek a hangszerelés terén. Egy fülbemászó sorokkal teli, bájos Battle of Mice dal folytatás vezet át ezután az album csúcspontjába, a Six Pairs of Feet and One Pair of Leg szerepében: ezt a dalt nagy kihívás libabőr nélkül végighallgatni. Folyamatos, sejtelmes építkezés, kiszámíthatatlan erotikus dallamok, valamint egy olyan szürreális atmoszféra, mintha egy David Lynch filmből pattant volna ki. Ezután egy kicsit tradicionálisabb vizekre evez az énekes hölgy a Headless Hawks során, amely annyira lehetne Made Out of Babies dal, hogy konkrétan ők játszák el. Emiatt kicsit ki is lóg az összképből, de ettől függetlenül egy remekül összerakott számmal van dolgunk. Ezután egy „öngyújtós” tétel vezet át minket az utolsó két szerzeményhez, amelyek talán a legjobban mutatják, miért is különleges, és kihagyhatatlan a lemez. Az I just Destroyed the World – egyébként ez is feldolgozás, eredetileg egy Willie Nelson dal – effektezett sorai és kitörései garantálják a hidegrázást, a záró tétel „epikussága” meg tökéletes katarzist biztosít a hallgatónak. Nagyon remélem, hogy lesz folytatása Julie szóló karrierjének a Made Out of Babies mellett, hiszen kár lenne ezt az atmoszférát veszni hagyni. Ez a zene egyszerűen szép, és még ha hozzáveszem a tavalyi koncertélményt is, akárhogy is próbálkozom, nem tudok rá kilencesnél kevesebbet adni.

9/10