Jövőbe tekintő múltidézés: Crippled Black Phoenix – Bronze

Az angol Crippled Black Phoenix tagjait már a zenekar megalakulásakor is igen tapasztaltnak mondható zenészek alkották, az azóta eltelt időben pedig bebizonyították, hogy a projekt a stúdiók falain belül és kívül is megállja a helyét. A Bronze című nagylemez a sorban a nyolcadik, így az életmű ismerői nagyjából képben vannak, mire számíthatnak ettől az anyagtól; akik pedig eddig valamiért nem éreztek késztetést összeismerkedni a korábbi korongokkal, ezt követően biztosan előveszik azokat.

A Bronze egy ízig-vérig prog anyag, a műfaj minden kellemes és kellemetlen jellegzetességével, kompromisszummentes attitűdjével. Hosszúra nyúlt, kavargó tételek jellemzik (különösen a lemez második felét), egybegyúrva bőven megvan az egy órás, kellő kitartást igénylő játékidő. Egy jó anyag esetében ez rengeteg felfedeznivalót, többszöri izgalmas hallgatást ígér; rosszabb esetben viszont lapos, vánszorgó dalszerkezetek üldöznek el a korong közepe táján. Szerencsére utóbbiról szó sincs; egy ilyen tapasztalt zenekar már álmából felébresztve is fújja az összes szakmai buktatót, az ebből fakadó átgondoltságot és a technikai tudást pedig remek dallamokkal, hangulattal és profizmussal egészítik ki, stílusosan kitérve a sablonok útjából. A kísérletezős-kreatív massza alapjait tagadhatatlanul a régi progresszív anyagok adják, erős mondanivalóval, rengeteg kiemelkedő, de nem feltétlenül eredeti ötlettel kiegészítve.

A lemezt nyitó Dead Imperial Bastard című szám a kelleténél talán valamivel lassabban vezeti fel a később magabiztosan megszilárduló atmoszférát, de az album egészét tekintve ez az óvatos építkezés bőven megbocsátható. Amint felcsendül a második tétel gitártémája, minden elkezd összeállni: remek hangzással karöltve kerülünk vissza a múltba, miközben végig érdekes számszerkezetek emlékeztetnek arra, hogy talán mégis valahol a jelenben vagyunk. A sodrás állandó jelleggel van jelen, olykor felerősödik egy-egy súlyosabb riff erejéig, máskor pedig a óvatosan, a háttérből terel tovább az út vége felé. Dinamikus váltások, lendületes témák és érzelmes szólók tartják egyben az anyag vázát, amely egyedül az utolsó harmadban, a hosszabb tételeknél inog meg valamelyest, ahol már-már sikerült elnyújtani az amúgy rendkívül élvezetes ötleteket, de a lezárás kellőképp a helyén van. Nem hibátlan, ám az a fajta alkotás, aminek könnyű szerrel szemet hunyhatunk apróbb hiányosságai felett.

Ha a Bronze harminc évvel korábban jelent volna meg, valószínűleg nem a Crippled Black Phoenix nevét olvasnánk a borítón, hanem valami olyasmit, hogy Pink Floyd. A kortárs progresszív rock köszöni szépen, jól van, aki pedig nem hiszi, az hallgassa meg ezt a lemezt. 8/10

A Crippled Black Phoenix kerek egy hónap múlva, december 15-én a Dürer Kertben lép fel, ahol mellettük az amerikai Publicist UK és Makó Dávid kiváló szólóprojektje, a The Devil’s Trade is játszik.