Jonny Craig számadása! – debütál a Slaves

A most huszonnyolc éves Jonathan Monroe „Jonny” Craig hülye Bundesliga-frizurája mellett a kábítószerhabzsoló, tékozló magatartásának köszönheti azt, hogy a szcénájából messze kiemelkedő hangi adottságai helyett legtöbben inkább a MySpace-korszak legseggfejebb frontembereként tekintenek rá. A Dance Gavin Dance és az Emarosa nevű formációkból egyaránt kihajított énekes viszont nagyon úgy látszik, hogy silányabb szólókiadványai után végre talált magának egy olyan járható utat a Rise Records csapatát végleg faképnél hagyva, amit ha megfelelő odaadással és befektetett energiával visz tovább, akkor azzal nem csak a renoméját javíthatja alaposan, de végre tehetségénél fogva megérdemelt helyét foglalhatja majd el.

Mikor hősünk januárban nagy boldogan bejelentette, hogy sikerült maga köré olyan zenészeket verbuválnia, akik hajlandóak nem csak dolgozni alá, de együttműködni is vele bevallom még egyáltalán nem fűztem a Slaves formációjához reményeket. Craig egyre fokozódó lelkessége, és magához képest meglepően értelmes nyilatkozatai, valamint az egyre csak szivárgó új nóták fogóssága viszont szépen lassan várakozásra ösztönöztek. Ezzel azért leptem meg leginkább önmagam, mert sem a Dance Gavin Dance, sem az Emarosa Craig-érás anyagai nem voltak sosem a szívem csücskei, az említett szólóprodukciókról nem is beszélve, viszont a Slaves hol epikus, hol experimentális, hol csak szimplán slágeres szerzeményei szemtelenül beleragadtak a lejátszási listámba. A Through Art We Are All Equals-re keresztelt végeredmény aztán teljes egészére nézve sem okozott csalódást. Vicces, hiszen a kiadvány szövegcentrikusabb és személyesebb, mint az eddigi Craig-lemezek összessége, így esik szó a drogokkal való fejfájásos küzdelmek mellett gyermekkori sérelmekről is (A The Hearts of Our Youngban például Natalie, az énekes testvére is feltűnik).

Mindennél inkább persze Jonny Craig bődületes hangterjedelme és énektechnikai bravúrjai azok, amik alaposan előtérbe helyeződtek a lemezen, a Starving For FRIENDS-ben például olyan fölénnyel énekli le az idegesítő Vic Fuentes-t, hogy teljesen fölöslegesnek érződik a szegény közreműködő, Tyler Carterrel ugyanez a helyzet a The Young and Beyond Reckless című tételben. Az ezúttal elszállósabb, de szándékosan divatos és modern, nyolchúrosokkal operáló hangzás egyszer sem válik erőlködően magamutogatóvá, pedig vannak itt a hatásvadászatnak bőven eszközei: vonósoktól kezdve a tekerős szólókig. Összességében egy végre erőteljes és fajsúlyos Jonny Craig-szólólemez érzete tehát a Through Art We Are All Equals, melyhez az előadó nyilván azért nem csak a saját nevével fémjelzett, mert nem volt képe felsorakoztatni ezt a rendkívül kellemes, bár megfelelő hangulat hiányában a végére ellaposodó dalcsokrot saját közepesnél gyengébb munkái mellé. A Slaves viszont egy életképes formáció, ha az egocentrikus frontember nem kezdi el ismét maga alatt vágni a fát, akkor könnyen életműve legkiemelkedőbb pillanatait hozhatja a jövő, azért az ember csak úgy nem tetováltatja a szemöldöke fölé friss zenekara nevét. 7/10