Joie De Vivre – The North End

Tracklist:

1. Summer in New London
2. Salt
3. Sundays
4. Upper Deck San Diego
5. Next Year Will Be Better
6. One in the Same
7. I'll Support That
8. The North End
9. Praise Song
10. Vere Equals
11. Autumn in New London

Hossz: 35:51

Kiadó: Count Your Lucky Stars

Webcím: Ugrás a weboldalra

Nem sokszor volt szó az emoról az oldal történetében, de ez nem is véletlen. A műfajt pár évig egy fatális félreértés miatt már a neve miatt elítélték, pedig aki kicsit is nyitott szemmel járt az interneten, az tudta, hogy a zenei stílusnak nem sok köze van az öltözködési és „morális” trendhez. De már a szűk farmerok megjelenése előtt se lehetett azt mondani, hogy nagy lett volna a műfaj népszerűsége kis hazánkban, a ’90-es évek zenekarai kivétel nélkül ismeretlenek maradtak, csupán a harmadik hullámból jutott el egy kevés (Taking Back Sunday, Brand New) hazánkba. Ezért is nehezebb egy átlagos kritika megírásánál azt megértetni, hogy miért is olyan jó és fontos a Joie De Vivre májusi nagylemeze.

Talán már a fórumban a legtöbben picit kikupáltátok magatokat a múltból, de azért elevenítsük fel a dolgokat: az emonak három hulláma volt, elsőként a hardcore punk zenekarok közt jelent meg egy nyitás az érzelmekre, de bennük még erős ellenkezés volt az emo jelző ellen. Olyan bandákról beszélünk itt, mint például a Rites of Spring (melyben a később a Fugazival még nagyobb sikereket arató Picciotto játszott), vagy Ian MacKaye (Minor Threat) emo zenekara, az Embrace. Aztán a ’90-es évek közepén ez a Washington-központú színtér átalakult, jócskán kiszélesedett, a hardcore elemek helyét pedig átvette az indie, ezzel egy egészen fantasztikus hullámot megindítva. A 2000-es évek elején végbement újabb átalakulásig sorra jöttek a remekművek őszinte és érzelmes szövegvilággal és dallamközpontú zeneiséggel, plusz az egészből áradt az, hogy ezek az együttesek teljesen átlagos baráti társaságok, akik semmi mást nem akarnak, csak kiadni pár lemezt, meg elmenni a városodba, és csinálni egy kellemes estét. Ezzel a hozzáállással teljesen szembementek a ’90-es évek főbb trendjeivel: nem akartak ők irtózatos bulit csinálni, vagy letépni az ember fejét, nem volt meg bennük a Nirvana prosztó önsajnálata és énközpontú művészkedése, vagy a nagy grunge bandák drogba fúló keménysége. Nem véletlen, hogy nem is lettek túl népszerűek, hiszen nem volt meg bennük a késztetés arra, hogy világsikerre törjenek, viszont elég sok embernek így is ezek a zenék jelentették a világot, az őszintétlen maníroktól és piacközpontú dalszerzéstől mentes hozzáállás pedig olyan mennyiségű remekművet hozott össze, ami tényleg kevés műfajra és korszakra volt jellemző.

Így mikor a harmadik hullám elhalása után pár évvel néhány zenekar úgy döntött, hogy visszanyúl ehhez az aranykorhoz, az sokaknak volt igazi örömhír, az pedig, hogy 2-3 év alatt komplett kis színtér alakult ki, csupa múltból táplálkozó zenekarral, az már tényleg álomszerű volt. Jöttek sorra olyan zenekarok, mint a már említett Empire! Empire! (I Was a Lonely Estate), a Castevet, a Grown Ups vagy a Snowing, de még az emonak csak kis túlzással nevezhető Hot Water Music is másodvirágzását éli: nem csak azáltal, hogy újraalakultak, de valóságos kis revival hullám van olyan bandákból, amik az ő zenéjüket játszák. Sőt, ha már újraalakulások: a Cap’n Jazz, a The Get Up Kids és a Sunny Day Real Estate is úgy érezte, hogy megint játszanának együtt. Ennek a hullámnak része a rockfordi Joie De Vivre, akik egyértelműen a Mineral új megfelelői. Elég csak belehallgatni a lemezbe: a lágy intrót hasonlóan kellemes folytatás követi, amibe gyönyörűen illeszkedik a trombita, megteremtve az album varázslatos, szomorkásan pozitív auráját. Ahhoz képest, hogy a középtempót se nagyon súrolja a dalok sebessége, a gitártémák abszolút változatosak, a „twinkly” („matekos”) témázgatástól a lassú, zajos riffekig táncol a zenekar. Az ének üvöltések nélkül is érzelemdús tud lenni, helyenként egyenesen szívszakasztó ez a megkeseredett tónus a mégis életerőt sugárzó dallamokkal és hangerővel kombinálva, ugyanakkor ki kell emelni, hogy leginkább Lutmer miatt van alulértékelve a North End a külföldi sajtóban. Brandon ugyanis az érzelmi feszültségek magasabb pontjain meglehetősen “kesergősen” és kissé disszonánsan énekel, de nálam pont ezzel hitelesíti a szövegeket. Az énekes amúgy leginkább a változásról, annak sikertelenségéről és szükségtelenségéről énekel, kiegészítve a sorokkal ezt a merengős-nosztalgikus atmoszférát.

A trombita és úgy általában a fúvósok ritkán sülnek el rosszul „emo-alapú” környezetben, gondoljunk csak az American Footballra, vagy a Cap’n Jazz-re, a ’90-es években visszatérő vendéggé lett hangszer itt is felbukkan, több dalban is, és kiválóan színesíti az amúgy sem lapos, de azért visszafogott zenei megoldásokkal dolgozó dalokat. Ugyan ha végighallgatja valaki, nem az lesz az első gondolata, hogy „tyű, ez instrumentálisan de király”, mert hát a tech-metal éveit éljük, de hatáskeltésben fantasztikusak a zenészek: a nyugalomtól a feszültségig (mondjuk a One in the Same egészen hidegrázós), a szomorúságtól a felszabadító örömig minden felbukkan a lemezen, anélkül, hogy poszt-rockosan unalmas és önismétlő lenne. Néhol ijesztően olyan az egész, mintha a Mineral is újra összeállt volna, hogy pont ott folytassák, ahol az Endserenadinggel abbahagyták – és ennél nagyobb dicséretet én nem tudok egy emo zenekarra, hiszen a Mineral játszotta a legszebb, legérzelemdúsabb zenét a ’90-es években.

2010 remek év volt az „emo revival” szempontjából, hiszen több olyan nagylemez is elkészült, amelyek erősítik ezt a visszatérést a gyökerekhez, és attól függetlenül, hogy nem távolodnak el akkora mértékben, hogy „poszt-emo”-nak lehessen hívni a dolgot, nem is érződik tribute zenekar jellegűnek egyik sem. Mindegyik hozzátesz valamit ahhoz a zenéhez, amin felnőttek ez a srácok, és a Joie De Vivre ezt olyan kiválóan csinálja, hogy nem tudnék 2010-ben jobb albumot mondani nála. Csöndes, elegáns, változatos, egységes, szomorkás és gyönyörű, kikerüli a lassú lemezek összes csapdáját, és felvonultatja az emo szinte összes pozitívumát. Hibátlan alkotás, de odafigyelést, és megfelelő alapokat igényel, hangozzon ez bármilyen elitistán.

10/10