Job For A Cowboy – Genesis

Időről időre felbukkannak a metal világban amolyan igazi közönségkedvenc zenekarok, melyek talán a szakma szemében kevésbé tűnnek az átlagból kirívónak, újszerűnek vagy eredetinek, ennek ellenére hihetetlen közönségbázist tudnak maguk köré gyűjteni. Közéjük tartozik az arizonai Job For A Cowboy is, mely csapatot sokan belehelyezték, főleg az előző Doom EP alapján az egyre terebélyesedő deathcore feliratú fiókba, pedig fanatikus rajongótáboruk leginkább HC arcokból, de metalcore, death metal, sőt klasszikus metal rajongókból is összetevődik, sőt, nem egy külföldi zenészt láttam már a pólóikban szaladgálni. Mindig is foglalkoztatott, egy-egy tisztán metal csapatra hogy lehet, hogy alapvetően a HC fanok gerjednek rá nagyobb mértékben. Ugyanez fokozottan igaz erre a zenekarra is, mivel az új, 10 számos (nem kevés ez egy kicsit?) CD-n két elektronikus intermezzo-t leszámítva 8 vegytiszta, hol dallamosabb, hol komplexebb riffekkel operáló death metal szerzeménnyel találkozhat a hallgató.

A srácok valószínűleg tudatosan választották a kevésbé nyilvánvaló, de hosszabb távon biztosabb utat, eltávolodva mindenféle „core” végződésű muzsikától, teljes mértékben a zordon, kietlen halálfém felé fordultak, s nem is váltottak rosszul, annak ellenére, hogy a zene így jóval tömbszerűbb, kevésbé emészthető lett, mert a kapaszkodókat adó, brutális szaggatások közti kiállásokat maradéktalanul kigyomlálták a repertoárból. Ami maradt, az tömény, leginkább a Carcass, valamint néhol a Dying Fetus nevével párhuzamba állítható brutális, komplex, riffhalmozó zúzda, mély, de érthető hörgéssel, némi blackes károgással (nem pig squeel), bombasztikus hangzással. Ami még nehezíti a befogadást, hogy ének terén elég sűrű a lemez, a hangszeresek kevesebb kibontakozási lehetőséget kaptak ezúttal, kis túlzással szinte nincs 5 másodperc a dalokban, mikor ne köszörülné a torkát Johnny „Chaos” Davy énekes. A témahalmozásban csupán pár másodperces basszusfutamok, kiállások, pörgetések színeznek, és néhány helyen nyúlfarknyi szólók, amit fájlalok, mert Bobby Thompson, és Ravi Bhadriraju gitárosok professzionálisan adagolják a témákat, s hallhatóan mennének nekik a virgák is.

In Medias Res módra indul a túrás a Bearing The Serpent’s Lamb-bel, mely felvonultat nagyjából mindent, amit később is hallani fogsz; megcsavart riffekkel, tuka dobolással, a lábdob szeletelésével kísért zúzást, minden teketória nélkül, ritmusváltásokkal tarkítva. A Reduced To Mere Filth az intenzitás legkisebb mértékű csökkenése nélkül, egy pörgetéssel indítva darál tovább fűrészelő riffjeivel, és egy enyhén Morbid Angel fűszerezésű tébolyult, ám rövid szólóval, miközben a ritmusszekció (Jon Rice –dob, Brent Riggs – basszus) erőműként szolgáltatja a precíz alapokat. Az Altered From Cathecization is ezen összetevők alapján épül fel, mint egy újabb kíméletlen cowboy-pofon, egy dallamosabb rövid gitár-kiállással átvezetve két hengerlés közt, Jon Rice cin-díszítésével, s egy újabb burjánzó szólóval, kemény reszeléssel.

Épp idejében érkezik pihentetőnek az első átvezető az Upheaval képében, mely enyhén militáns alapokkal menetel, s egy hideg, lélekfagyasztó dallam kíséri, zajongásba torkollva. A klipesített Embedded kemény doomos őrlés király szólóval és relatíve dallamosabb témákkal, nem igazán fogott meg, a Strings Of Hypocrisy fő jellemvonásait pedig göteborg ihlette riffjei, valamint a beleszőtt blastbeat alkotja, de a legkönnyebben befogadható szerzemény érzésem szerint a fura zajokkal, szélsuhogással, némi „egyiptomi” hangulattal operáló Istenkáromlást (Blasphemy) követő The Divine Falsehood. Ez a dal hamisítatlan doom riffjeivel, társainál egyszerűbb dalszerkezetével lassabban menetel, s valami (nem túl erős) refrénszerűséget is sikerült belevinni, így fogódzó gyanánt jó szolgálatot tehet az ismerkedés első köreiben ez a néhol ipari nehézgépek csattogásaival kísért, a végén a háttérben dallamokkal tetőződő track. A záró Coalescing Prophecy ismét monstruózus darab mángorló riffjeivel, itt-ott megszaggatva, rövid virgával, s a dobos Jon nagy pillanataival.

Ami még kiemelendő, hogy a Coalescing után az indításhoz hasonlóan hirtelen véget érő lemez egészének van egy sajátos, nehezen megfogható aurája, kisugárzása, amit nem könnyű szavakba önteni, egyfajta futurisztikus, kietlen, harmadik világháború utáni nihilista megközelítés, mely kellő egyediséget is biztosít a cowboyok számára. Mindent egybevetve a tudással nincs gond a lemezen, minőségi dara, amit kapunk, egyenesen az arc közepébe, szóval, mint első lemez tökéletesen funkcionál ez a matéria. Viszont legközelebb lehetne változatosabb, kevésbé sűrű szerzeményeket alkotni, több fogódzóval.

8 / 10