Jimmy Eat World – Damage

A 2010-es Invented lemez után, melynek megírásához Jim Adkins frontember rendhagyóan nem saját lelkivilágából, hanem különböző fényképekből merített ihletet, most ismét egy személyes hangvételű alkotással van dolgunk. Jim arról ír, amiről mindig is a legjobban tudott: a szerelemről és annak árnyoldalairól. Lehet vitatkozni, hogy harminchét évesen mennyire hiteles ezeket a témákat újra meg újra megénekelni, de a Damage játékideje (mely ugyan rövidke, de ezáltal magában foglalja a többszöri újrahallgatás lehetőségét) alatt garantálom, hogy a mostanra már felnőtté érett, ős-Jimmy Eat World rajongók is képesek lesznek újra gimnazistának érezni magukat. Az atmoszféra megteremtéséhez természetesen nagyban hozzájárult Alain Johannes producer munkája (kinek nevéhez többek közt Queens of the Stone Age és Arctic Monkeys kiadványok is fűződnek), ugyanis a korong megszólalása messze fölülmúlja az utóbbi két nagylemezt.

Természetesen pár hatásos strófa és a minőségi hangzás mind édeskevesek lennének jó dalok nélkül, itt pedig el is érkeztünk az album megítélésének legvitatottabb részéhez. A Damage legnagyobb negatívuma és egyben legnagyobb pozitívuma ugyanaz, méghozzá a mértékletesség. Jim Adkinsék ügyes dalszerzők, tudják hol vannak a műfaj határai, szerzeményeik egyszer sem hajlanak át giccsbe, nem játsszák túl a nótákat viszont ezzel egyidejűleg a tetőpont is elmarad. Hiába vannak olyan slágerek, mint az I Will Steal You Back vagy a No Never, melyek a Bleed American vagy a Futures húzónótáival szemben is megállnák a helyüket, a korong egésze még sem nyújt többet, mint igényes háttérzenét. Elkeserednünk viszont nem kell, a Damage 2004 óta a legszerethetőbb kiadvány, melyet a zenekar letett az asztalra és ha a háromévenkénti lemezkiadást betartva a Jimmy Eat World legénysége továbbra is legalább ilyen minőségű megjelenésekkel ajándékoz meg minket, addig a műfaj életben van, a rajongóknak pedig nincs okuk pánikra. Korrekt biztonsági lemezeket készíteni nem szégyen! 6/10