Jasta – Jasta

Tracklist:

01. Walk That Path Alone (2:16)
02. Mourn The Illusion (3:14)
03. Screams From The Sanctuary (3:04)
04. Nothing They Say (4:01)
05. Anthem Of The Freedom Fighter (3:41)
06. Something You Should Know (2:53)
(közreműködik Phil Labonte az All That Remainsből)
07. Set You Adrift (3:23)
08. Enslaved, Dead or Depraved (3:04)
(közreműködik Randy Blythe a Lamb Of Godból)
09. With A Resounding Voice (3:05)
(közreműködik Tim Lambesis az As I Lay Dyingból)
10. The Fearless Must Endure (3:13)
(közreműködik Zakk Wylde a Black Label Societyből)
11. Heart Of A Warrior (1:57)
(közreműködik Mike Vallely, profi gördeszkás)
12. Death Bestowed (3:32)
(közreműködik Mark Morton a Lamb Of Godból)

Hossz: 37:23

Megjelenés: 2011. július 26.

Kiadó: Century Media

Webcím: Ugrás a weboldalra

Bátran állíthatjuk, hogy Jamey Jasta az utóbbi években a hardcore színterének legismertebb (ha úgy tetszik, „körön kívüli”) arcává nőtte ki magát, legalábbis saját generációján belül bizonyosan így van, elvégre a csupán 33 éves énekes hírből sem ismeri a leállást. Legyen szó frontemberi ténykedésről a Hatebreed vagy a Kingdom Of Sorrow élén, műsorvezetésről a Headbangers Ballnál, netán saját kiadójának (Stillborn Records) és egyre inaktívabb ruhamárkájának (Hatewear Inc.) igazgatásáról, most összeszedte mindazon ötleteit, amelyek nem fértek bele egyik működő, vagy már kimúlt (Icepick, Jasta 14) bandájába sem, maga köré gyűjtötte a Windstein nélküli Kingdom Of Sorrow tagságát a Toxic Holocaust dobosával karöltve, és megcsinálta azt a lemezt, amiről minden metálpárti rajongója csak álmodni mert. A többiek meg kevésbé fognak meglepődni.

Ugyanis Jamey első szólóalbuma esetében kevésbé esett messzire az alma a fájától, ha magukról a riffekről van szó, ám mielőtt felmerülne az a kérdés, hogy akkor mégis miért volt szükség egy, a vendégsereglet tükrében nem is annyira önálló kiadványra, már választ is kapunk a lemeztől, ugyanis korábban nem tapasztalhattuk meg, hogy a Hatebreed frontemberének ilyen erős a tiszta hangszíne is. Az alig negyven perces dalcsokor ugyanis egy olyan keverékét adja a groove metalnak és thrash metalos hardcore-nak, amelyek kellő felületet biztosítanak arra, hogy felfedhesse saját dallampártiságát az egyes refrénekben, olykor verzékben. Orgánumát talán úgy lehetne a legkönnyebben leírni, minta félúton lenne Corey Taylor és Björn Strid között: többnyire mély tónusú, célirányosan körkörös (tehát emelkedésből mélyülésbe váltó, vagy fordított irányú) énektémái kétségkívül fülbemászóak, mi több, a szerzemények többségét el is viszik a hátukon. Ezt pedig csak azért fontos kihangsúlyozni, mert a hangszeres témák között kevesebb olyan kiugró pillanat van – ahol nem számolhatunk közreműködéssel –, amelyek igazán beindítanák az egyes nótákat: az alábbi feladat többnyire Jamey-re hárul, aki viszont példásan veszi az akadályokat, még úgy is, hogy idővel az ember jóformán azért hallgatja az adott dalokat, mert a refrént várja. Legyen szó grunge-os dallamvezetésekről (Nothing They Say, Something You Shold Know), netán modern metalba illő, alájátszott harmóniákkal kísért kitörésekkel (Set You Adrift), mindenhol helytáll, és ezzel éri el azt is, hogy kijelenthessük: Jasta első albuma egy valódi slágerlemez. A kérdés csupán annyi, hogy ezek a dalok mégis milyen közönségnek szólnak, mert amíg a Pantera, a Divine Heresy, a Stone Sour, a Slipknot, és úgy általában a thrash metal szerelmesei (Slayertől a The Crownig) képtelenek lesznek kivenni a lejátszójukból ezt, a saját korlátai között valóban kellemes és szórakoztató anyagot, addig Jamey “korábban érkezett” közönségének csak annyit jelenthetnek az itt hallható szerzemények, hogy a frontember a dallamos refréneken túl minden slayeriánus vágyát kielégíthette olyan groove-okkal elegyített metalos hardcore-alapok mellett, amelyekből már jobbakat is hallhattunk nemcsak az ő koprodukcióiban, hanem más (akár fiatalabb) bandák esetében is, és valahol ezt a B-vágányt igyekszik kompenzálni tulajdon énekdallamaival és vendégeivel.

És akkor essen pár szó a meghívott zenészekről is, mert ahogy Jamey a meglévő körülmények között is szolgáltat igazán emlékezetes dallamokat (Mourn The Illusion és a fentebb említett Nothing They Say) a kötelező és kevésbé izgalmas sablonsztenderdek mellett (Walk That Path Alone, Anthem of the Freedom Fighter), úgy ezek többségét többnyire a kollaborációkkal tudja még magasabb szintre emelni. A kiadvány legfogósabb szerzeménye a The Fearless Must Endure törhetetlen menetelése, ahol Zakk Wylde szólózik párat, emellett pedig a Heart of a Warrior lehet érdekesség, hiszen a Hatebreed-sztenderdtől épp az menti meg a szerzeményt, hogy a deszkás Mike Vallely-nek milyen szigorú orgánuma van: ezzel simán alapíthatna saját NYHC-bandát is, én biztos kíváncsi lennék rá. Phil Labonte felbukkanása a Something You Should Know-ban egyedül a kiváló refrén színvonalának emelésében tekinthető emlékezetesnek, Tim Lambesis pedig nem csupán leordítja Jastát az egyébként középszerű With a Resounding Voice-ban, hanem egy instant Austrian Death Machine-dalt csinál belőle, még ha akaratán kívül is teszi ezt. A Lamb of Godos felbukkanások közül Randall hangszíne mindenképp szükséges volt a szintén kevésbé emlékezetes Enslaved, Dead or Depravedhez, míg a crownista nyitánnyal és refrénnel megáldott Death Bestowed sem emelkedik ki a közepes színvonalból. Talán ebből is megfoghatóvá válik, hogy ugyan jó pillanatai valóban vannak a dalcsokornak, a többség mégis “csak” a kötelezőt hozza, ami nyilvánvalóan így sem egy utolsó dolog, csak a várakozások maradnak kielégítetlenül, mert eltekintve azoktól a nótáktól, amelyek refrénjei és szerkezetei valóban emlékezetesek, nem feltétlenül kapunk többet annál, amivel kapcsolatban már jobb élményeink is voltak.

Ebben pedig a limitált változat bónuszdalai sem döntik meg az álláspontom, miszerint a Jasta-albumnak egyetlen, ám markáns előnyét abban fedezhetjük fel, hogy Jamey-nek ilyen hangszíne is van, amit egyébként a Kingdom of Sorrow-ban gond nélkül kamatoztathatna egy-egy Acid Bath-ízű énektémában, így azonban egy olyan szólólemezt kaptunk, ami kizárólag ebben, valamint a vendégseregletben mutat túl azon a standardon, amit eleve elvárhattunk tőle. Persze lehet, hogy túl szigorú vagyok a dalcsokorral szemben, és felfoghatnám úgy is, mint két bekezdéssel feljebb, miszerint egy kellemes és (olykor) fogós groove-metal/hardcore-keverékalbumot kaptunk, de ezzel hazudnék önmagamnak, mivel az alábbi lemez egyedül a metálfejeknek okoz majd maradéktalan örömet, én azonban maradnék annál, hogy vannak rajta jó dalok és dallamok, amelyek kiszakítják a sablonminőségből a lemezt, így a pontszámom is ezzel cseng össze:

6,5/10.