Jasta – Jasta

Ugyanis Jamey első szólóalbuma esetében kevésbé esett messzire az alma a fájától, ha magukról a riffekről van szó, ám mielőtt felmerülne az a kérdés, hogy akkor mégis miért volt szükség egy, a vendégsereglet tükrében nem is annyira önálló kiadványra, már választ is kapunk a lemeztől, ugyanis korábban nem tapasztalhattuk meg, hogy a Hatebreed frontemberének ilyen erős a tiszta hangszíne is. Az alig negyven perces dalcsokor ugyanis egy olyan keverékét adja a groove metalnak és thrash metalos hardcore-nak, amelyek kellő felületet biztosítanak arra, hogy felfedhesse saját dallampártiságát az egyes refrénekben, olykor verzékben. Orgánumát talán úgy lehetne a legkönnyebben leírni, minta félúton lenne Corey Taylor és Björn Strid között: többnyire mély tónusú, célirányosan körkörös (tehát emelkedésből mélyülésbe váltó, vagy fordított irányú) énektémái kétségkívül fülbemászóak, mi több, a szerzemények többségét el is viszik a hátukon. Ezt pedig csak azért fontos kihangsúlyozni, mert a hangszeres témák között kevesebb olyan kiugró pillanat van – ahol nem számolhatunk közreműködéssel –, amelyek igazán beindítanák az egyes nótákat: az alábbi feladat többnyire Jamey-re hárul, aki viszont példásan veszi az akadályokat, még úgy is, hogy idővel az ember jóformán azért hallgatja az adott dalokat, mert a refrént várja. Legyen szó grunge-os dallamvezetésekről (Nothing They Say, Something You Shold Know), netán modern metalba illő, alájátszott harmóniákkal kísért kitörésekkel (Set You Adrift), mindenhol helytáll, és ezzel éri el azt is, hogy kijelenthessük: Jasta első albuma egy valódi slágerlemez. A kérdés csupán annyi, hogy ezek a dalok mégis milyen közönségnek szólnak, mert amíg a Pantera, a Divine Heresy, a Stone Sour, a Slipknot, és úgy általában a thrash metal szerelmesei (Slayertől a The Crownig) képtelenek lesznek kivenni a lejátszójukból ezt, a saját korlátai között valóban kellemes és szórakoztató anyagot, addig Jamey „korábban érkezett” közönségének csak annyit jelenthetnek az itt hallható szerzemények, hogy a frontember a dallamos refréneken túl minden slayeriánus vágyát kielégíthette olyan groove-okkal elegyített metalos hardcore-alapok mellett, amelyekből már jobbakat is hallhattunk nemcsak az ő koprodukcióiban, hanem más (akár fiatalabb) bandák esetében is, és valahol ezt a B-vágányt igyekszik kompenzálni tulajdon énekdallamaival és vendégeivel.

És akkor essen pár szó a meghívott zenészekről is, mert ahogy Jamey a meglévő körülmények között is szolgáltat igazán emlékezetes dallamokat (Mourn The Illusion és a fentebb említett Nothing They Say) a kötelező és kevésbé izgalmas sablonsztenderdek mellett (Walk That Path Alone, Anthem of the Freedom Fighter), úgy ezek többségét többnyire a kollaborációkkal tudja még magasabb szintre emelni. A kiadvány legfogósabb szerzeménye a The Fearless Must Endure törhetetlen menetelése, ahol Zakk Wylde szólózik párat, emellett pedig a Heart of a Warrior lehet érdekesség, hiszen a Hatebreed-sztenderdtől épp az menti meg a szerzeményt, hogy a deszkás Mike Vallely-nek milyen szigorú orgánuma van: ezzel simán alapíthatna saját NYHC-bandát is, én biztos kíváncsi lennék rá. Phil Labonte felbukkanása a Something You Should Know-ban egyedül a kiváló refrén színvonalának emelésében tekinthető emlékezetesnek, Tim Lambesis pedig nem csupán leordítja Jastát az egyébként középszerű With a Resounding Voice-ban, hanem egy instant Austrian Death Machine-dalt csinál belőle, még ha akaratán kívül is teszi ezt. A Lamb of Godos felbukkanások közül Randall hangszíne mindenképp szükséges volt a szintén kevésbé emlékezetes Enslaved, Dead or Depravedhez, míg a crownista nyitánnyal és refrénnel megáldott Death Bestowed sem emelkedik ki a közepes színvonalból. Talán ebből is megfoghatóvá válik, hogy ugyan jó pillanatai valóban vannak a dalcsokornak, a többség mégis „csak” a kötelezőt hozza, ami nyilvánvalóan így sem egy utolsó dolog, csak a várakozások maradnak kielégítetlenül, mert eltekintve azoktól a nótáktól, amelyek refrénjei és szerkezetei valóban emlékezetesek, nem feltétlenül kapunk többet annál, amivel kapcsolatban már jobb élményeink is voltak.

Ebben pedig a limitált változat bónuszdalai sem döntik meg az álláspontom, miszerint a Jasta-albumnak egyetlen, ám markáns előnyét abban fedezhetjük fel, hogy Jamey-nek ilyen hangszíne is van, amit egyébként a Kingdom of Sorrow-ban gond nélkül kamatoztathatna egy-egy Acid Bath-ízű énektémában, így azonban egy olyan szólólemezt kaptunk, ami kizárólag ebben, valamint a vendégseregletben mutat túl azon a standardon, amit eleve elvárhattunk tőle. Persze lehet, hogy túl szigorú vagyok a dalcsokorral szemben, és felfoghatnám úgy is, mint két bekezdéssel feljebb, miszerint egy kellemes és (olykor) fogós groove-metal/hardcore-keverékalbumot kaptunk, de ezzel hazudnék önmagamnak, mivel az alábbi lemez egyedül a metálfejeknek okoz majd maradéktalan örömet, én azonban maradnék annál, hogy vannak rajta jó dalok és dallamok, amelyek kiszakítják a sablonminőségből a lemezt, így a pontszámom is ezzel cseng össze:

6,5/10.