Jacob Rogers – Discography

A Between the Buried and Me korunk egyik legmeghatározóbb progresszív csapata, felteszem, a kritikát olvasók közül is sokan kedvenceik egyikét tudhatják bennük – de megszámlálhatatlan neves zenész is hasonló véleményen van, ha rájuk terelődik a szó. Én is mindig figyelemmel kísérem, ha bármelyikük belekezd valamilyen egyéni projektbe. Ilyen előélettel alacsonynak semmiképpen sem nevezhető rudat kell megugrania Tommynak, ha saját anyagot tesz le az asztalra. Kezdetben ezek csak humorosabb, elektronikus mókák voltak, többnyire a Giles köthető ide – érdemes beütni a Youtube keresőjébe, hogy ’Gup down’, egyszer megéri megnézni, mit is művelt régen, amikor nagyon unta magát az egyik legjobb progresszív metál csapat élén. De úgy látszik máskor is megcsapta az unalom szele, bár már jóval kiforrottabb formában: a „fő banda” új lemeze (Parallax: The Hypersleep Dialogues) előtt jelentette meg, ezúttal már Thomas Giles név alatt saját, bemutatkozó nagylemezét – valószínűleg a Hypersleep világába nem passzoló ötletei öltöttek itt hallgatható formát, és nem is akármilyet, különleges hangulatú album volt a Pulse. Ezen felül vendégénekes volt itt-ott egy-egy szám erejéig (csak egy példa a teljesség igénye nélkül: az August Burns Red – Constellations). Majd megjelent a Parallax, azt pedig turnézások, interjúk követték. De eközben úgy látszik maradt egy kis szabadideje is, és mi másra is fordította volna, mint további zenélésre.

Persze kissé egyoldalú voltam, hiszen itt ő csak az egyik dalszerző, a másik elkövető Jake Troth, Tommy Rogers egy régi jó barátja. Az évek során nem egyszer azon kapták magukat, hogy közös zenélésekbe bonyolódtak, különféle hangszereken próbálták ki ötleteiket. Amikor legelőször ezt az emberek tudomására adták, senki sem gondolhatott túl komoly dologra, ugyanis a híres-neves videóban több a ’derp’, mint a kézzel fogható és értékelhető zene, így senki sem várt sokat a dologtól. Azonban néhány hónapja nagy hirtelenjében összegyűjtötték az addig megírt és rögzített dalaikat egy pofás csomagba, emellett egy erre épülő ruhamárkát is összedobtak. De vajon mi alakulhatott ki az évek során a hétvégi szintizésekből? Egy nagyon furcsa és behatárolhatatlan dolog – egy valódi zenei hullámvasút. Akusztikus és elektromos hangszerek – indie, rock, stoner hatások, nem is folytatom. Nehéz dolgom van, mert nem is „igazi” album ez, hanem egy, az eddig külön-külön heverő számok egybegyúrásával készített gyűjtemény. És nem csak nekem van nehéz dolgom a lemezt értékelve, nekik sem lehetett egyszerű úgy egybeállítani ezt a dalhalmazt, hogy egy egységes egésszé álljon össze – nem is sikerült ez tökéletesen. Az atmoszférát ellenben többnyire eltalálták – csak ritkán tudják valami egészen éles váltással megtörni, ha nem figyel az ember, azt hiheti, hogy átugrott a lejátszó valami egészen másra –, kicsit humoros, kicsit melankolikus, gyakori monoton ritmusokkal, és ugyan stílusilag eltérőek a számok, a hangulat próbál kapocsként funkcionálni, több-kevesebb sikerrel. A lemez hangzására nem lehet panasz, korrektül szólalnak meg a különféle elektronikus effektek és az akusztikusabb szerzemények gitárjai. Tommy énekhangja sosem okozott csalódást, itt sem, de Jake-nek sem kell szégyenkeznie mellette. Szövegileg komoly témákra ugyan nem kell számítani, de a lemez egésze nem is követel meg semmi komplexet, hiszen már maga a lemez sem az: a könnyed egyszerűség itt is a kulcsszó.

A nyitó Intro is egy olyan pillanat volt, amikor hét másodpercig nem tudtam eldönteni, hogy mégis mi ez, azonban a továbbiak során fokozatosan megnyugodtam: éppen annyira komolyan vették, amennyire megköveteli az egész. Az első két szám az elektronikus vonalat képviseli (a Put on Top sugárzó jókedve akaratlanul is a Giles-t jutatta eszembe), ezeket követi a kreatívan elnevezett első akusztikus téma, az Acoustic, ahol stílusosan megmutatták az érem másik oldalát. Egy kisebb átvezető után megszólal az első ütősebb, jobban felépített szám (Jay Are Shi Tapril), már az első másodpercek során felkapja a fejét az ember. Az ezt követő 12×12 tovább halad a megkezdett irányba, az album legjobb szerzeményei között van, indie hatásokkal operáló, kellemes hangzásvilágú dal, könnyed dalszöveggel. Egy élesebb váltással ezután néhány számon keresztül az elektronikus témák kerültek előtérbe, melankolikusabb, monotonabb dallamokkal, néhány „random” hangokkal operáló átvezető rész és egyéb, kicsit töltelékként ható részletek következnek. Az utolsó négy szerzemény betudható egy erős és jól megválasztott zárásnak, kiválóan felépített, maradandó szerkezetű számok (kiemelkedik talán a Shoes Off és az instrumentális záróakkordnak szánt Shoebox). És ezzel el is érkeztünk a hullámvasút végállomására. Már csak az a kérdés akarunk-e egy újabb menetet rajta.

Összességében nézve, ahogy már írtam, a legnehezebb dolog az, hogy hogyan lehet „összességében” megítélni az albumot, mert bármennyire is próbálták elfeledtetni velünk, ezek a számok nem azért jöttek létre, hogy egy korongon egymást erősítsék, hanem csak egy-egy délután hangulatát zárták magukba. Az akusztikus szerzeményeknek mind van egy sajátos atmoszférája, ugyanígy az elektronikusabb számoknak is, de valahogy mégsem áll össze teljesen. Néhány hallgatás után azért meg lehet barátkozni vele, nálam is már többször végigpörgött mind a 19 szám. Ha ezek közül lenyírtak volna néhány töltelékként ható „szintiterrort”, akkor sokkal befogadhatóbb lenne, de akad annyi jó pillanat az albumon, hogy pozitív nyomot hagyjon bennünk (és az, hogy nem egy behatárolt stílusban mozog az egész, nem csak negatívumként hathat), és nem is egy súlyos albumként kell rákészülni, sokkal inkább egy könnyed, játékos kikapcsolódásra Tommy és Jake vezényletével. A felhasználható anyagból minden bizonnyal kihozták a maximumot, így továbbra sem sikerült csalódnom bármiben, amihez köze van Tommy Rogersnek – és ezt a Discography is megerősíti, bár nem olyan erővel, mint mondjuk annak idején a Pulse tette.

7/10