It Prevails – The Inspiration

A Rise Records kétségtelenül palettája talán legígéretesebb feltörekvő brigádjára tett szert a portlandi It Prevails szerződtetésével, hisz a meglehetősen fiatal tagokból álló banda bármily egyértelmű hatásokkal büszkélkedjen is (avagy pironkodhat miattuk, tetszés szerint), biztatóan mondja fel a nagyoktól megtanult leckét. Mert, ha a Strongarmra és a Shai Huludra példaképként tekintő zöldfülű fiatalok már alig 21 évesen egy minőségi bemutatkozó nagylemezt szállítanak le arra a bizonyos asztalra, – egyöntetűen bólogató, elismerően hümmögő reakciókat bezsebelve – akkor joggal fogalmazódik meg az optimista beállítottságú hallgatóságban a kérdés, hova tendál majd a fejlődésük később…

Ha eddig még nem lett volna egyértelmű, akkor tegyük azzá; hőseink a Shai Hulud, Beloved, Misery Signals (többek közt) nevével fémjelezhető melodikus hardcore muzsikát prezentálják magas nívón. Ez a passió és az igényesség területén nem kifogásolható tíz tétel amellett, hogy elhomályosítja, és érdektelenné teszi azon tényt, hogy a fiatalok sok újat nem tesznek hozzá a meglévő alapokhoz, még akár hiánypótlóként is szolgálhat az irányzat rajongói számára – ugyanis elég kevesen tudnak hasonló érzékkel nyúlni a stílus velejéhez. A hipermelodikus gitártémákkal alaposan átitatott dalcsokor két pozitív tényezőt is felmutat, melyből kifolyólag az It Prevails megérdemli a megkülönböztetett figyelmet. Az egyik, és egyértelműbb tényként a gitárjáték gerincét képező rengeteg fülbemászó dallam róható fel a számlájukra, amit a pontos és erőteljes hangszerkezelésnek köszönhetően magas fokon is interpretálnak a zenehallgatók számára, ti. Kenneth Alexander és Jacob Harris játéka csakis az igényes és kreatív jelzőkkel illethető. A másik erőteljes pontjuk az előző szinte ellensúlyozásaként a Ian Fike torokszaggató üvöltéseiben hatványozottan jelentkező, szinte kézzelfogható szenvedély. A srác nem rendelkezik olyan szőrös, elemi erejű torokkal, mint Karl Schubach (Misery Signals), és hajszálnyit kevésbé kifejező, mint a Shai Hulud-os Chad Gilbert orgánuma, de kifogástalanul hozza, amit kell, azaz üvölt tiszta szívből és teli tüdőből. A lendületes és erőteljes dalok pedig egyszerre markolnak a szívbe, s adagolják a kellő mértékű brutalitást úgy, hogy egyik véglet irányába sincs drasztikus kilengés, az egyensúly a rendelkezésre álló 30 perc minden egyes pillanatában fennáll – többek között e dalszerzői érzék miatt is emlékezetes a The Inspiration. További erényként említeném meg, hogy az egy dalra eső melódiák magas száma ellenére sem azonnal ható slágerekben utazik az Oregon állambeli kvintett, így a CD dalaiban többször is el lehet merülni anélkül, hogy a hamar kiismerhetőség (ergo megunhatóság) problematikájával kellene bajlódni. A Change Today pozitív, tettvágytól sürgető attitűdje ugyanúgy képes többszöri hallgatás után is megfogni, mint a hasonlóan brillírozó, ácskapocsként rögzülő dallamokat kínáló The Distance, vagy a hangyányit emelkedettebb, keményebb kiállásokkal megspékelt Thirst For a Better End. A remekbe szabott melódiákkal operáló My Life Back környékén pedig tudatosul bennünk, hogy a naprakész, szaggatott és lábdobbal kísért riffelés ugyanúgy részét képezi a hangzásnak, mint az elszórtan fellelhető modern kiállások, melyek árnyékként kísérik a vezérmotívumokat képező fogós gitárdallamokat. Kis túlzással ez a kettősség mindegyik tételre kivetíthető, azaz az It Prevails esetében inkább a Poison The Well hatások dominálnak, szemben a Misery Signals elemi ősagressziójával, ami mondjuk a Mirrors albumukat jellemezte (a Face Yourself mekkora még mindig!) – így többé kevésbé saját karakter is jelentkezik.

Az Aaron Marsh dob-, és Cam Bledsoe basszusjátékával kísért lemezt egyetlen ponton kifogásolnám; a címadón kívül is elfért volna még egy-két gyorsabb dal, azaz sebességet tekintve lehetett volna változatosabbra venni a repertoárt. Így csak a To Fail… alig egy percnyi visszhangosított hangulatfestése, (Iantől azonban itt sem kell ragadós refréneket várni) és a Man. Moment. Machine. gépi ütemekkel, és egy záró gerjedéssel megfejelt instrumentális átkötője szakítja meg a középtempók dominanciáját – továbbá az At Least Understand-ben a tiszta (vendég) énekdallamok a durva vokálokét. Nem szaporítanám tovább a karaktereket, a lemez eme kisebb hiányosságai ellenére kötelező a melodikus hardcore rajongóinak, az meg, hogy a Taken japán reunion turnéján is felléphetnek, többet jelez minden dicsérő szónál.

8,5/10