Issues – Issues

Innentől kezdve persze felesleges azt ecsetelni, mennyire borzalmas ez a lemez (amúgy az), és hogy mennyire alkalmatlanok a zenélésre a tagok (amúgy a többségüknek valószínűleg tényleg máshoz kéne kezdeni, de a banda leggyengébb láncszemének, az üvöltésekért felelős, a Woe, Is Me-ből átmentett Micheal Bohn-nak egész biztosan), inkább nézzük meg, hol rejlenek a banda lehetséges kitörési pontjai, és előre is elnézést a tankönyvszerű kiemelésekért meg a magas lóért. A jövőben az Issues-nak muszáj lesz maximálisan Tyler hangjára és énekstílusára építeni. A poppos R&B, illetőleg a szóban forgó énekes vagy Jonny Craig gyűlölői akár lapozhatnak is, ha ugyanis eddig még nem jöttek volna rá, ez a banda semmi jót nem tartogat számukra (kivéve, ha mondjuk Tylert dobnák ki, aztán kihívnák az Attilát egy házibajnokságra, de ennek szerencsére kevés az esélye). Ezen kívül követelmény a visszafogottabb műfajkevergetés, ami egyszerre jelenti a kevesebb hangzásba történő belekóstolást, valamint az üvöltözés és ének dalon belüli váltogatásának minimalizálását. A referencia (az Emarosán kívül, természetesen) a Hacktivist, ahol a djent lényegében csak az alapot szolgáltatja a rapnek, ez a formula pedig itt is feltűnően jól működik, a lemeznek messze azok a legjobb pillanatai, amikor a groove-os témák „megtámasztják” Tyler énekdallamait. Persze mindez nem lenne elég egy jó lemezhez, nagyon fogós dalokat kéne írni, amik negyven percen keresztül fenntartják a figyelmet (legalább annyira, mint a nyitó Sad Ghost, a rágógumipop Mad At Myself, a The Langdon House vagy az EP-ről a Princeton Ave). És persze elkerülhetetlen lesz plusz egy gitáros alkalmazása.

Ha azt veszitek észre, hogy a fenti ismérvek nagy része illik a Number[s]-re, az nem véletlen: ha Tylerék képesek lennének az ízlestelenség erőltetése helyett egyszerűen felfedezni saját gyökereiket, mindenki sokkal jobban járna, mint ezekkel a metalosítás ellenére is ócskább kereskedelmi rádiókba való szörnyszülöttekkel. 3/10