Isole 1990-ben született meg, akkor még Forlorn néven, alapító tagjai Crister és Daniel felvettek pár demót, ám a banda évekig nem volt aktív tagcserék, elköltözések miatt. 2003-ban az I Hate Records felvette velük a kapcsolatot leszerződtetés okán, úgy gondolták az inaktív évek miatt, inkább újra kezdik más néven, így lett a nevük Isole. 2004-ben kijött egy öt számos promó-demójuk, melyet aztán 2005-ben a debütáló albumuk, a Forevermore követett, egy évvel rá a The Beyond EP-jük, majd még az év nyarára az a lemezük, melyről éppen most olvasol. A gävlei kis zenekar a stílus berkein belül ismerté vált, köszönhető ez a komoly technikai tudásnak (minden tag játszik más folk/death/black/doom csapatokban), a komplex borongós daloknak és az igencsak eltalált hangzásnak. Hogy zeneileg mennyi újat hoztak létre, ezt inkább hagyjuk… tipikusan az a muzsika ez, mely az önkifejezés és a belső feszület matériája… hogy mégis hova sorolnám? Lássuk csak; mindenképpen van benne egy jó adag igényes zakatoló My Dying Bride, egy kis homogén, de kellemes Katatonia, némi régi End Of Green, itt-ott pár Anathema téma, s persze egy csipetnyi Paradise Lost, de kérdem én, ez utóbbi hangjegy-gólem melyik hasonszőrű bandára nem volt hatással? A kánonok megalkotása, és halmazba húzása az éteri fénynek végképpen nem az én feladatom, tehát nézzük, mit is rejt ez a keserű, 45 perc őszi szél, eljátszván a száraz levekkel és az elkerülhetetlen elmúlással…
Az
Autumn Leaves kezdése éppen úgy lassú vonaglás, mélyről feltörve, mely jellemzője a lemez nótáinak mindegyikére, végül is annyival is ellehetne intézni, hogy közép/lassú tempós tradicionális doom metál… A dal vége felé megkezdődik az epikus szárnyalás, ami a több szólamú kórusból adódik, gyönyörű dallamot írnak körbe, a folkos viking zenéknél hallani hasonlóakat, ez pl. néhány
Einherjer megoldásra is emlékeztet. A gitárokért és a vokálért a két alapító tag a felelős,
Daniel Bryntse és
Crister Olsson, az összképet tekintve a fentebb felsorolt bandák nem csak zenei lenyomatait képezik az anyagon, de az ének terén is komoly egyvelegük hallható. A dobok hangzása finom, mégis megvan a magával ragadó súlyuk, mely a lassúból a zakatoló középtempóba való váltásnál érezhető leginkább, mint egy gürdülő monstrum… Mivel
Throne of Void, mint album egy epikus csoda, így a
My Dying Bride féle jellemzőket tartalmazza elsősorban. Úgy döntöttem a kritika olvasásának megkönnyítése érdekében, hogy nem vesézek ki minden dalt, nem azért mert nem érdemesek rá, hanem mert mind ugyanarról szól, részben ugyanúgy, igényesen tálalva a fájdalmat, az emberi belsőt, a tudatot, a halált, s annak elfogadását, a zöldet, mint démoni pátoszt, az ürességet… sem zeneileg, sem szövegileg nem klisé, érezni a mélységét, mely miatt, pl. később tucattá lett az
End Of Green… a lemez hátránya talán, hogy nagyon lassan indulnak meg, olyanok akár egy rozsdás, vaskos vagon, mely a sínpár rabjává lett, a lassú kezdés után, pedig nem akarnak kibontakozni a dalok, építkeznek, de csak lassan, persze így el-elejtenek pár igényes kiállást, és nagyon szép szólókat és ének dallamokat tartalmaznak. A lemez legjobb dala mindenképpen az
Insomnia, hihetetlenül 10 pontos könnycsepp… erre az egy nótára nem jellemző, az imént vázolt lassú érésű koncepció, a
Bleak, ahogy a címe is jól jelzi sivár és lecsupaszított haldoklás, a
Life? az album legrövidebb dala, de egyben a legelkeserítőbb is, fokozatosan erősödik fel, majd halkul el a végére, ezt mondják penge szántósnak — azt hiszem.
Kell adni pár hallgatást a
Throne of Void-nak, ám a stílus örök bűnbánó, élve eltemetett szerelmei, könnyen magukba olvasztják a halál eszenciáját, foltokat hagyva, s szöveteibe itatva a haldokló elmúlás bársonyos anyagján… Jó lesz, ha az
Isole nevet megjegyezzük, mert még fogunk találkozni velük, ha picit is el akarunk rugaszkodni a jelen nyüzsgő mindennapjaitól, hogy elmerülhessünk mohás szobrok és elszáradt kórók világában, közvetlenül halál előtt… elég csak egy pillantást vetnünk a borítóra.
10/ 9 (tudni kell megérteni, érteni kell befogadni)
Haldoklás, vergődés a Myspace-n
