Isis – Wavering Radiant

Az utóbbi években a közönség véleménye rendkívül megosztott volt az Isis kései korszakával kapcsolatban. A zenekarról alkotott kép további változásának iránya éppen az új lemezen múlt, és ilyen tekintetben máris bukással lehet számolni, hiszen láthatjuk: a megosztottság maradt, és annyival bővült, hogy a szóban forgó korong is ugyanannyira aprózza szét közönségét, mint közvetlen, 2006-os elődje. Ha viszont jobban megnézzük a kivesézendő anyagot, rájövünk: itt sajnos más baj is van.

A Wavering Radiant kapcsán bennem érlelődő, illetve lecsapódó, vegyes – olykor egymásnak ellentmondó – érzések tulajdonképpen kiegyenlítik egymást. Éppen ezért, akármennyire is furcsán hangzik, nem tudom véglegesen eldönteni, hogy hányadán állok ezzel az anyaggal. Ennek a jelenségnek a számlájára írom azt is, hogy hiába tudok elmerülni a korong alkotta hangulatvilágban akkor, ha nekiülök és végighallgatom, egy-egy ilyen alkalom között mégis irreálisan sok idő telik el. Rövidebben: a lemez nem „hallgattatja” magát. Hogy miért? Elsősorban azért, mert ez az Isis korábbi munkáihoz képest egy hatalmas önismétlés, és sajnos azon belül is a kevésbé sikeres vonulat újraírása.

Az Isis korai munkáit még olyan zenekarok inspirálták, mint például a Godflesh (gondoljunk csak a Streetcleaner című szerzemény feldolgozására), amely eme időszak hangzásába jól láthatóan bélyeget égetett. Az örökérvényű Oceanic és Panopticon által fémjelzett periódus pedig azzal emelte magasabbra az Isis státuszát, hogy ezt a jól irányzott, és akkoriban meglehetősen újszerű hatást házasította össze az akkorra már beérett, és egyértelműen az Isis által definiált egyedi hangzással. Annak ellenére, hogy én az In The Absence of Truth-ot még teljes egészében be tudtam fogadni (sőt, szeretem is a mai napig), kétségkívül érezhető volt egy visszaeső tendencia kezdete. Az új lemez fényében úgy tűnik, hogy az Oceanic/Panopticon időszaka volt a hegycsúcs teteje, ahonnan most – lassú léptekkel ugyan, de – elindult a zenekar lefelé.

Mielőtt azonban végzetesen elbillenne a mérleg az egyik irányba az itt felvázolt gondolatmenet miatt, hadd jelentsem ki gyorsan: a Wavering Radiant nem egy rossz lemez, sőt, műfajtól függetlenül is egy nagyon profi munka. Ami pedig az eddigieket illeti, arról van szó, hogy a viszonyítási alap kettős: ha az Isis-életműbe helyezzük bele az idei albumot, akkor elég lesújtó véleményünk lehet; ha viszont kiragadjuk ebből a kontextusból, akkor igazán meg lehetünk vele elégedve. Semmiképp sem tekinthetjük azonban kiemelkedően jó (és a túlzó dicsáradatot folytathatnám) alkotásnak. Félve mondom ki ezt, de olyan érzésem van, mintha Turnerék zenéje érzelmileg meglehetősen kiüresedett volna. Maradt a „szemellenzős” technikásság. Azért használom ezt a jelzőt, mert – közhely ugyan, de nagyon is igaz – a kreativitás több annál, mint technikásan zenélni és zenét írni. Rutinmunkáról van tehát szó, ami semmi többet nem ad a banda munkásságához, és ezt tovább nem is szeretném ragozni.

Mindezek után (rendhagyó módon), nem szeretnék külön-külön beszélni az egyes felvételekről sem, mert a fentiekből talán érezhető, hogy egy olyan eset előtt állunk, ahol ennek nincs sok értelme. Ebben a zenében nem riffek vannak, hanem végeláthatatlan folyama hangoknak, dallamoknak, ami elkezdődik valahol, befejeződik máshol, de nem ér biztosan célt. Az album felépítéséről annyit érdemes megjegyezni, hogy a címadó szerzemény, ami egyfajta közjátéknak tekinthető, úgy osztja ketté a többi felvételt, hogy maga mögé szorította az erőteljesebb darabokat, míg az előtte szereplők erőtlenebbek, főleg a tíz percnél is hosszabb Hand of the Host, ami éppenséggel felesleges hosszúsága miatt válik unalmassá és követhetetlenné. A Stone to Wake a Serpent és a Threshold of Transformation azonban némiképp felrántják a földről az albumot, így a befejezés kellemes utóérzést hagy a hallgatóban.

Azt hiszem, a fentebb leírtak is érzékeltetik az ominózus kettős érzést, amit a Wavering Radiant okoz. Azt is mondhatnám – enyhe képzavar veszélyét megkockáztatva –, hogy ugyan a Godfleshből Jesu lett, az Isisnak nem válik előnyére, ha túl sok post-rock elemmel operál. Ők nem ezen a terepen találják meg a saját hangjukat. Mindezek ellenére továbbra sem lehet letagadni a zenekar munkásságában rejlő lehetőségeket, amelyek kihasználására még mindig van esély a jövőben, és emellett a gondolat mellett lándzsát török bárhol, bármikor. Ugyanakkor egy ennyire sok hibával teletömött anyagot az Isisnek sem bocsáthatunk meg, éppen ezért jogosan jár érte csupán:

7/10.