Ion Dissonance – Cursed

A tavalyi évnek is köszönhetünk pár igencsak kellemes albumot, többek között a Journal és a The Crinn bemutatkozó korongjait, ‘Dillinger-ék tavalyi mesterművét, a The Tony Danza Tapdance Extravaganza legutóbbi albumát, és a cikkem tárgyát képző szintén tavalyi Ion Dissonance remeket is, ami számomra az eddigi abszolút befutó a műfajon belül. A zenekar eddig is fontos név volt a stíluson belül, már a 2003-as Breathing Is Irrelevant című debütalbumuk felkeltette az emberek érdeklődését. A helyenként teljes káoszba fulladó album rövid számaival is egy igencsak megterhelő tétel a kezdő füleknek, mivel a számok tématartalma nagyjából 10 a sokadikon, és így a maga bő fél órájával egy elég hosszú lemeznek hat. Az ezt követő 2005-ös Solace viszont már meghozta a zenekarnak a kellő ismertséget, és mondhatni kultikussá nőtte ki magát a műfaj kedvelőinek körében. Az album továbbra is az előd által megjelölt irányt követte, vagyis káosz, nyakatekert gitárjáték, követhetetlen tempóváltások, de mégis zenei összhang, koherencia jellemezték az összhatást. A nagy siker után természetesen mindenki tűkön ülve várta a folytatást, hogy vajon meddig tudják még fokozni zenéjük emészthetetlenségét, vagy milyen újítással próbálják meg elkerülni a teljes önismétlést. A válasz 2007-ben érkezett a Minus the Herd formájában. Az album egy jóval visszafogottabb zenekar képét mutatta, az agyahagyott gitárnyúzás háttérbe szorult, inkább az iparos döngölésre került a hangsúly, ami igencsak megosztotta a hallgatóságot. Hatalmas szakadéknak tűnt ez a váltás a zenekar pályájában, nekem hiányzott egy átmeneti album, ami megjelölte volna a kívánt haladási irányt. Viszont úgy fest, hogy ez a srácoknak is leesett, mivel a Cursed képében megkaptuk a tökéletes átmenetet képző dalcsokrot, amivel a hallgatók már könnyebben tudják értelmezni, hogy mégis mi volt az előző album. De elég a rizsából, lássuk ezt a remeket.

Mint ahogy már kiderült a korábbi sorokból, egy jóval pörgősebb albumot kaptunk. A rövid, címadó felvezetőből ez nem teljesen világos még, de az azt követő You People Are Messed Up azonnal megmutatja, hogy mire számíthatunk a következő közel ötven percben. A sodró blastbeat témák és az azokat megszakító döngölések azonnal magával tudják ragadni az embert, és minden belső feszültséget kirobbantanak. A soron következő tételek csak tovább erősítik ezt az érzést, rögtön a harmadik The More Things Change The More They Stay The Same gépfegyver kezdőtémája, majd iszonyat kaotikus szakításai, vagy az ezt követő This Is The Last Time I Repeat Myself, melyben az album egyetlen vendégével is találkozhatunk, Alex Erainnel a Despised Icon soraiból. Igazából szinte teljesen felesleges tételenként végigvenni a dalokat, mert az album folyamatosan halad egy agresszív szinten, és ennek köszönhetően egyben mutat egy olyan összképet, amitől még a legvidámabb arcok is morciba fordulnak.

A Cursed címe sötét hangulatot sugall, csakúgy, mint az egész artwork, amit nem a komor végéről fognak meg a srácok, inkább olyan ez az album, mint az apokalipszis soundtrack-je, sodró, kegyetlen. Ebből a szempontból a Brain Drill legutóbbi zöngéjéhez tudnám hasonlítani, amit szintén el tudnék képzelni az utolsó fél órában, mint aláfestő zene. Az album végét jelentő They’ll Never Know-val megkapjuk a keret végét is, a világvégét, amit a kezdő sejtelemes Cursed indított, és akár úgy is felfoghatjuk, mint a totális nihil elérkeztét. Azonban még van egy bónuszszámunk is Pallor címmel, amiben a felcsendülő tiszta dallamok valamilyen szinten megnyugvást tudnak nyújtani a zaklatott albumzárás után. Nem tértem ki a gyengékre, mivel talán egyetlen gyengesége van a Cursednek, a bugyuta címek, illetve szövegek, de talán ezt feledteti velünk maga a zene.

Talán az egyik legjobb, és leginkább hallgatóbarát formáját választották a srácok a hiányzó láncszem pótlására a Cursed képében. Aki barátkozna velük, szerintem ez a legérdemesebb album az ismerkedésre, mivel a zenekar két arcát tökéletesen vegyíti. Nagyon sajnálom, hogy nem láthattam őket tavaly a Psycroptic és az Hour Of Penance társaságában Bécsben.

Ja, és zárógondolat, 2010 nem csak a pop-punk éve volt.

8.5/10