Intensus – Intensus

A lemez  zeneileg mindössze egy multiinstrumentalista ember játéka (kivéve néhány vendég szólószereplését), melynek elmondása szerint az a célja, hogy olyan extrém metál – esetünkben gyakorlatilag mathcore lemezt alkosson, ami teljesen szabadon improvizált, mindvégig szem előtt tartva a névből fakadó lendületet. Mivel Eli barátunk csak a hangszálain nem tud úgy játszani, ahogy szeretné, ezért vendégül hívott nyolc vokalistát, hogy felénekeljenek valamit a művére.

Én nagyon pozitívan álltam ehhez a lemezhez, mert érdekes ötletnek tartottam, és hittem is abban, hogy a végeredmény működőképes lesz, valamint a tizenöt számból haton számomra nagyon kedves énekesek szerepelnek (Tommy Rogers, Jerry Jones, Jesse Korman). Az első kikerült nóta még nagyon is megállta a helyét,annak alapján minden adott lett volna egy jó koronghoz. Ám sajnos nagyon nem ez történt, hiszen az album a legnagyobb jóindulattal is épp a sokszínűség miatt szét van esve, és a legtöbb esetben nélkülöz is bármely nemű kohéziót. Egyszerűen egymás mögé pakolt témákról van szó, amelyek mellesleg még csak nem is érdekesek, valamint rendszeresen ugyanazokat a sallangokat próbálja elsütni, amelyek már elsőre se a kívánt hatást hozzák. A cél, miszerint minél dinamikusabb, intenzívebb legyen, meg még csak véletlenül se sikerült, ugyanis összetartó erő híján semmi húzása nincsen a számoknak. Még régebben olvastam egy Ben Weinman-interjúban, hogy a legnehezebb dolog a számírás során az, hogy bizonyos részletekre kimondják, hogy ez bizony csak egy maszlag, és kukázzák. Na ez az, ami nem sikerült Elinak. A helyzetet nem mentik meg a vendégek se, hiszen Jesse kivételével ők is a várt eredmény alatt teljesítenek – bár jó volt hallani Jerryt még a korai Trophy Scars -t megidéző hangján énekelni, de mégis sokkal többet vártam volna a felbukkanásától, esetleges dalformálásától. Tommy Rogersnek meg a mikrofonba hányós próbálkozásai egy Anaal Nathrakh számban még talán elférnének, itt viszont ugyanolyan funkciótlanok, mint az album nagy része. Talán azért is, mert ebben a szellemiségben, ahol valahol minden zenész tulajdon szélsőségeinek oltárán kívánt áldozni, valahogy mindenki elvetette annyira a sulykot, hogy az Intensusnál jegyzett teljesítménye ne legyen valósan összemérhető azzal, amit adott esetben elvárnánk az adott énekestől, vendégtől.  És valójában épp ez a céltalan őskáosz-kergetés az, ami a lehető legnagyobb mértékben skatulyázza be nem csupán a lemezt, hanem a meghívott kollégák teljesítményét is, mert a projekt kereteiben senki sem az önmegvalósításra törekszik: csupán alkalmazkodni szeretnének egy eleve mesterséges agresszióhoz, és ez a végeredményre is rányomta a bélyegét.

Levonva a tanulságot: akármennyire is úgy tűnik, hogy a műfajban bármi lehetséges, a mathcore – talán épp tulajdon népszerűsége és panelképzése miatt – igenis be van határolva, ugyanis nem lehet kikerülni azt a tényezőt, hogy dalokról van szó, és amennyiben nem a dalt, mint egészt vesszük figyelembe, hanem a teljes(nek láttatott, ám annál jóval részlegesebb) szabadságot, akkor ilyen lesz a végeredmény. Ezek a tételek kiválóak lennének kotta formájában valami műfajba tartozó stílusgyakorlathoz (habár technikai szinten nagyon messze elmarad a zsáner alapzenekaraitól és -lemezeitől), de úgy, mint hallgatnivaló semmikép sem jöhet szóba. Az utóbbi pár napban rengeteget próbálkoztam, újra és újra meghallgattam, hátha változik a véleményem, míg végül eljutottam abba az állapotba, hogy ez bizony rossz, és nem vagyok hajlandó még egyszer elővenni. Ugyanis épp ennek hatására jutottam arra is, hogy szinte csak improvizatív alapokon szánt vázra nem lehet mathcore-számot írni. Mindenesetre Eli megmutatta, mennyire királyul bánik a hangszerekkel, most lehet szépen bekuporodni egy kedves kis sarokba, és elkezdeni dalokat írni.

10/5.