Inner Sea – Whit of the Night

Bár elég régóta léteznek, mostanáig nem jutott még el hozzám az Inner Sea híre. Elsősorban talán azért, mert a zene, amit játszanak, igencsak távol áll tőlem. Saját meghatározásuk szerint ez Atmospheric Dark Light Metal, ami a gyakorlatban nagyjából egy elsősorban gót/folk keveréket jelent, és bár a doom-ot is megemlítik egyes helyeken, nekem arra nem nagyon sikerült rátalálnom, talán csak azért, mert azt a műfajt nekem az öngyilkosságra ösztönző zenekarok jelentik, az Inner Sea-től pedig ez az életunt, ennyire elkeseredett felfogás érzésem szerint távol áll, bár kimondottan vidámnak sem nevezném.
A <b>Whit of the Night</b> már a harmadik anyaga a budapesti csapatnak, bár az első soha nem jelent meg hivatalosan.
Gondolom felteszik majd páran a kérdést, miért olyan ír erről a lemezről, aki nem csak ezt a műfajt kerüli, de a női énekhangtól is a víz kiveri, ha nagyon őszinték akarunk lenni. Csak.
A most elkészült kislemezben érezhetően sok munka fekszik, a dalok átgondoltak, kidolgozottak. A hangzás tulajdonképpen nem rossz, inkább rockos, mintsem a keményebb műfajra jellemző, de a zene sem metal igazából.
A hangulatos, gitárszólós Intro-t követő <b>Waves of Tomorrow</b>-ról, és mint általában az egészről, talán leginkább az Echo Of Dalriada neve ugrik be, mint kapaszkodó, ha hasonló zenekart akarok megnevezni. Lendületes dal, kellemes zenei alapokkal, az alapriff és a szólók kimondottan tetszenek. Ami rögtön szemet, jobban mondva fület szúr, talán az angol nyelvben elkövetett apróbb hibák, a kiejtésre még rá kell gyúrni kicsit. Mikó Erzsébet lágy hangja nem kimondottan a zsánerem, a műfajban megszokott félig népdalos, folkos, félig áriázós stílusa viszont tökéletesen illik a zenéhez. Annál kevésbé viszont a férfi ének, amivel sehogy sem tudtam megbékélni, a hasonló magyar zenekarok is rendre itt véreznek el nálam, míg az énekesnők jól teljesítenek, a férfi vokálhoz nincsenek jó dallamok.
A folytatásban a The Rain (Secrets of the Fall) legnagyobb bánatomra az épp imént említett hátrányokkal kezdődik, pedig a lassan áramló, élvezetes zene jobbat is elbírna. Talán itt érezhetőek leginkább a bánatos képű doom mesterek hatásai, a hömpölygő, szintifutamokkal átszőtt dallamok enyhe szomorkás hangulatot árasztanak, amit csak tovább erősítenek a jellegzetes gótikus témájú szövegek, fájdalomról, esőről.
Jómagam ezt az érzésvilágot sosem tudtam magamévá tenni, mind külsőségek, mind a filozofikus, spirituális szövegek terén idegen nekem ez.
Az instrumentális 12th of April, 1524-ben tovább szomorkodunk, egyetlen szó nélkül átjön ez a borongós hangulat. Néhol kissé barokkos megoldásokat hallani, itt érezni, hogy van tehetség a zenészekben.
Végezetül egy kis görög hangulat, az örökbecsű Zorba dallamaival kezdődik a Greek Girl, a kislemez szerintem legkeményebb dala. A görögös gitár többször is előkerül, a számomra zavaró énekkel továbbra sem tudok mitkezdeni.
Felemás érzéseket kelt bennem az Inner Sea új kislemeze, nyilván a műfaj rajongóinak jobban tetszhet, ez nem is kérdéses. Nyilvánvaló az is, hogy még sok munka áll még a zenekar előtt, hogy kiforrott, érett produkció legyen. A zenei alapok már jók, az ének viszont sokat levesz belőle.

6/10.