Inhale/Exhale – The Lost. The Sick. The Sacred.

Tracklist:

01. Redemption (3:40)
02. By Grace (3:21)
03. Frail Dreams and Rude Awakenings (3:11)
04. Dance All Night (2:47)
05. A Call To The Faithful (3:50)
06. Touch Of Deception (3:29)
07. Your Walls...My Words (2:58)
08. Tonight We Die Together (3:39)
09. Sons of Tomorrow (to Noah James) (2:35)
10. Roses Among The Ashes (2:21)
11. The Lost, The Sick, The Sacred (4:37)

Hossz: 36:28

Megjelenés: 2006. november 21.

Kiadó: Solid State Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Az Ohioból származó Inhale/Exhale debütálása a Solid State-nél váratott magára több mint két hónapot. Többszörös meghallgatás után arra a következtetésre jutottam, hogy megérte várni. Bőven. A csapatot nagyon sokan beteszik a metalcore skatulyába, véleményem szerint ez az elhelyezés szűklátókörű és lekicsinyítő lenne; az Inhale/Exhale zenéje ügyesen lavírozik stílusból-stílusba, de rock/metal kategória pedig túl üres jelző lenne. Tehát maradjunk távol minden definíciótól, élvezzünk harminchét perc unalommentes örömzenét!

A zenekar még eléggé fiatal ahhoz, hogy önálló arculatról beszéljünk esetükben, de meg kell hagyni hogy törekvéseik igen dicséretesek. A korongon (melynek borítója engem is erős szájtátásra késztetett…) található szerzemények jellemzője, hogy a gitárjáték egyszersem állandó és/vagy visszaköszönő sémán nyugszik; kidolgoztak 11 olyan dalt, melyek nincsenek egymásban szoros összefüggésben stilisztikai szempontból, azonban ezekhez hozzáadtak valamit… Valamit, ami miatt mégis összekapcsolhatók… Ha ez nem, akkor mégis mi számít reménységnek? Úgy kell felfogni az egészet, mintha a nyolcvanas évek végétől napjainkig minden egyes kedvencükkel jammelnének, és azt kiadnák debütalbumként; hiszen itt a cicanadrágos-sörvedelős évek heavy/speed metal gitárriffjeitől kezdve a Soilwork által kitaposott modern groovy témákon át (melyeket ők is megtanultak uralni; mindenből pont annyi van amennyi kell) az agyasabb, komplexebb riffekig mindennel találkozhatunk, és ez az eklektikusság az, ami nem hagyja unalomba fulladni a korongot.

A dalok nagyrésze büszkélkedhet (elsőre megragadó) dallamos refrénekkel, és ordítós verzékkel; az énekes pozíció betöltésekor kialakult egy kisebb balhé, mivel Andy Levy, az eredeti énekes hirtelen felindulásból stúdiózás közben bemondta az unalmast, így a zenekar kénytelen volt egy új torokkal, Ryland Raus személyében visszamenni a stúdióba. Az eredményhez ilyen szempontból azért nem tudok hozzászólni, mivel az előző énekest nem ismertem, de Ryland hangja ellen sem lehet kifogás, ordításaiba is igyekszik változatosságot (és dallamokat is) csempészni a maximalizmus jegyében. A militiáris témával nyitó Redemption az album legdinamikusabb és legenergikusabb dalává növi ki magát, tökéletes nyitónóta, melyben a refrén ha nem is ragad elsőre, a szélvész tempók minden bizonnyal leveszik a lábáról a hallgatót. A By Grace esetében sincs probléma a kórusokkal; határozott témakezelések és izgalmas váltások kísérik végig a dalt, megspékelve egy fantasztikus refrénnel. A tétel az igazi “kiszámítható sláger”, ám valami miatt az ember annak ellenére hogy tudja/sejti mi következik, nem húzza a száját. A Frail Dreams And Rude Awakenings nagyrészt Soilwork-szerű groovy témákon alapszik, a gitárok hasítanak, a hirtelen leállós refrén pedig… igényel kommentet? Árad a lelkem! Ez a hozzászólás azért is irónikus, hiszen a zenekar mélyen keresztény (öhömm Solid State…), és dalszövegeik is mély gondolatokat tartalmaznak. A Dance All Night riffjei érdekes kettősséget alkotnak; effektelős, dögös témák és Becoming The Archetype-ra hajazó futamok váltogatják egymást, majd a refrénnél felgyorsul a tétel erős középtempóra; emellett persze itt is fel-felbukkannak a groovy bólogatós témák, úgy kőbunkó módra. Erős időutazás fültanúi lehetünk az A Call To The Faithful-ban; agyas és komplex témák válaszolgatnak a ’80-as évekből idetranszportált heavy/speed riffekkel, és az alaptempót kísérő melódia is retrospektív; mellesleg ez az egyetlen olyan dal, amelyben nincsen tiszta refrén (de itt van a leghúzósabb pattogós téma!!!). Ez a tétel harci indulónak is elmenne, hehe. A joggal metalcore-ra hajazó riffekkel induló A Touch Of Deception-ból hatalmas katarzis kerekedik, és egy újabb überrefrén, hirtelen leállásokkal; gonosz leszek, mert a dallam valahonnan ismerős, de ettől még itt sem rosszabb! A Your Walls… My Words onnan indul, ahonnan az előző dal abbamaradt. Pörgős tétel, hatalmas riffekkel (főleg a dal második felében levő újabb retro-thrash riff!) és temperamentumos énekdallammal a refrénben. Természetesen a lassításokat nem kerülhetjük meg itt sem, de igazi primitív metalcore szaggatásoktól megkímélnek minket a srácok az egész albumon; ezértsem mondom hogy ez metalcore… annak ott a Caliban és társai! Az albumnak nincsen csúcspontja, minden egyes dal esszenciáját adja annak, amit ma az ember vár egy tényleg ambíciódús bandától; de a Tonight We Die Together-ben kandikálnak ki igazán először az önállóság csírái. Mind a hangszeres megoldások, mind a refrén és az alatta harmonizáló post-rock dallam, valamint a dal második felében található Kornra hajazó pszichós belassulás azt sugallja, hogy az Inhale/Exhale több mint ígéret. Aki eddig nem tette volna, az most elkezdhet erre szobabengelni, az biztos! Ezt követi egy akusztikus átkötő, a Sons Of Tomorrow, amely alatt kellemes ambient zajok peregnek harmonizálva a zongorajátékkal, valamint andalító dallamokkal… Ez a tétel tényleg annyira súlyos, hogy az embernek utána nincsenek szavai… De a lemez nem áll meg, és egyből vért is pumpál artériánkba; a Rose Among The Ashes újra egy dinamikus és téma gazdag bombaszt; a refrén nem olyan kiemelkedő mint az ezt megelőző esetekben, de a komplexitás kárpótol mindenkit! És ezután már csak egy tétel maradt ki, a címadó: a The Lost The Sick The Sacred simán megérdemelne egy klipet, mert amellett hogy ez az album legpopulárisabb tétele, egyben a legragadósabb is. Akusztikus kezdésből robban be egy könnyen megjegyezhető gitárdallam, Ryland szóköpködésére pedig a refrén keserédes, nyugtató dallamai felelnek; ez a párhuzam körbeöleli a nótát, nem is beszélve a kiemelkedő gitárszólókról. Klipet rá azonnal!

Lehet hogy elfogult vagyok, ebből az a tanulság, hogy nem szabad egymás után négynél többször hallgatni a lemezt… Számomra mindenképp az év egyik legkellemesebb csalódása, valamint a legerősebb bemutatkozása; mély tartalom és magas színvonal tökéletes szintézise. A zenekar simán megérdemli a világhírt, és jó úton haladnak afelé, hogy a következő lemezükkel tényleg valami nagyon nagyot alkossanak! Mint feljebb mondtam, egyetlen gyengéje van a kiadványnak, az pedig a dobhangzás; a magas frekvencián felvett sáv néha kicsit fület sértően magas, de akinek tetszett az In Flames ez évi lemezének dobhangzása, az most sem fogja húzni a száját. Ilyen fiatalon ekkora zenével még sokra vihetik… És mi figyelni fogunk, mi, meggyőzöttek. Azonban nem adok rá maximális pontszámot, inkább inspirációként levonok egyet. Miért? Hogy majd legközelebb visszaadhassam.

9/10.