In Flames – Sounds of a Playground Fading

Az ős fanok közül sokan úgy tartják, hogy a Clayman (amely mint egy hidat képez a két periódus között) volt az utolsó igazi Flames lemez, és a mai napig a Jester Race, Whoracle, Colony szentháromságra esküsznek. Viszont van egy olyan réteg, aki épp az ezt követő korongokkal szerette  meg a svédeket, és ezután ástak vissza a műfaj alapjait jelentő korai lemezekhez (amelyek aztán vagy bejöttek vagy nem). Na és persze vannak olyanok is, akik feltétel nélkül tudják szeretni az egész életművet, elvégre a tipikus „inflémsz” jegyek mindvégig megmaradtak, maximum érkezett egy kiadós adag modern metalos, groove-os attitűd is ezek mellé. Mondanom sem kell, hogy jómagam is az utóbbi táborba tartozom.

Viszont míg 1996 és 2002 között véleményem szerint egységesen magas szintű anyagok láttak napvilágot, addig a Reroute to Remaintől kezdve csupán minden második korong nyerte el a tetszésem. A fent említett album egy érett, változatos és a maga nemében újító produktum volt, tele jobbnál jobb szerzeményekkel. Ezzel szemben a 2004-es Soundtrack to Your Escape egy átgondolatlanabb, kevésbé fogós nótákat felvonultató dalcsokorként él az emlékezetemben, amelyet próbáltam megszeretni, de igazán sosem sikerült egy-két kivételtől eltekintve (Evil in a Closet, The Quiet Place pl). A Come Clarity egy némiképp hagyományosabb felfogású, riffelősebb anyag lett, mely ismét az elejétől a végéig tetszett, annak ellenére, hogy nem tudott túl sok újat mutatni. Ezt követően az A Sense of Purpose ismét némiképp csalódás volt, hiszen valahogy hiányzott belőle az a dögösség, ami az elődjében megvolt, így a szerzemények egybefolytak, túl kiszámíthatóak lettek. Ennek ellenére nekem még ez is tetszett.

Ha ezt az analógiát vesszük alapul, most egy roppant meggyőző korongnak kellett volna következnie. Nos, maradéktalanul nem igazolódott be az spekulációm. A Sounds of a Playground Fading amolyan összefoglalása mindannak, amit a zenekar az elmúlt 10-11 évben képviselt. Elkerülték ezúttal az előző lemez csapdáját, vagyis a túl homogén, középszerű dallamosságot, és a Soundtrack túlzottan groove orientált, tüskésebb megközelítése sem jellemző szerencsére. Az új lemez leginkább a Come Clarityvel állítható párhuzamba, tehát a dinamizmus a helyén van, azonban továbbra is ott visszhangzik a kérdés a fejemben: „jó-jó, de nem hallottuk ezt már korábban úgy ahogy van?”. Ahogy az eddigiekből sejthető, a válasz egyértelmű igen, de valahogy mégis azt mondom, hogy akik szerették a 2000-es évek In Flamesét, azok most is örülni fognak, mert azért alapvetően egy jó albumot készítettek. Ráadásul annak ellenére történt így, hogy a kezdetek óta alapembernek számító Jesper Strömblad már nem a banda tagja. Úgy gondolom, hogy az utóbbi időben már nem is igazán az ő szava lehetett a döntő, hiszen teljes mértékben megmaradtak a kijelölt útvonalon nélküle is.

Az első két dal tipikus In Flames sláger: a címadó refrénjét másodszorra már együtt énekli az ember Anders Fridénnel, akárcsak a My Sweet Shadow-ra emlékeztető groove-os klip nótát, a Deliver Ust. Fridén amúgy rendkívül odafigyel arra, hogy ne csak váltogassa a nyersebb és a dallamos énekstílusát, hanem a rekesztéseinek is legyen valami dallamos íve. Ez nyilván a zene további felpuhulásához vezet, ha így nézzük a dolgokat, viszont másrészt jobban tud érvényesülni az a tipikus, érzelemtől vibráló orgánum, ami azért elég védjegyszerűvé vált. Elég csak meghallgatni a harmadik dal (All for Me) utolsó másfél percét.

A negyedikként érkező Puzzle egészen agresszív, tempós, de a jellegzetes modern témák azért ebben is tetten érhetőek. Ezután kissé oldják a feszültséget és az eddigi legdallamosabb tétel következik, a Fear Is the Weakness képében. Ennek a refrénjén kicsit többet is agyalhattak volna, nem annyira eltalált véleményem szerint. Ami szintén egy elhibázott lépés volt, hogy az Attic című, szokatlanabb, hangulatteremtő tételt a lemez közepére tették (és akkor még nem is szóltam a szerintem totál felesleges Jester’s Doorról). Próbálkoztak már ilyesmivel a Come Clarityn is (Your Bedtime Story Is Scaring Everyone), de akkor nagyon okosan a végére hagyták. Ebben a formában azonban eléggé leülteti az albumot. Utána szerencsére korrigálnak az übersúlyosan berobbanó Darker Timesszal, illetve a RtR hangulatot keltő dallamosabb Ropesszal.

Nem tudom eldönteni, hogy mit gondoljak a Sounds of a Playground Fadingről, pedig már lement egy párszor. Egyik szemem sír a másik nevet: egyrészt nem jött be maradéktalanul „páratlan lemez nagyot szól” teóriám, másrészről viszont mégiscsak jobban tetszik a végeredmény mint a Soundtrack vagy a Sense. Az első pár szám után még egy nyolcason is elgondolkoztam. Hiába, mégiscsak kamaszkorom egyik fontos bandájáról van szó, akik a Soilwork mellett a messze a legjobbak voltak ebben a stílusban egy időben. Aztán több tényező miatt mégis lejjebb redukálódott a pontszám, na meg aztán ha a Come Clarity egy erős nyolcas, a Soundtrack és az Sense mondjuk egy hatos, akkor ez a lemez valahol félúton ezek között egy:

7/10