In Fear And Faith – In Fear And Faith

Sajnos az általános iskolás emlékek nem hagyták nyugodni őket és mindenképp konceptlemezzel szerettek volna előrukkolni, amely most egy atomháború utáni poszt-apokaliptikus világ megidézését tűzte ki célul. A témaválasztás már csak azért is szerencsétlen, mivel a zenéjükkel egyszerűen képtelenség olyan hangulatot varázsolni, amelytől akárcsak egy szemernyit is azt éreznénk, hogy bármelyik pillanatban hátba lőhet minket egy védőruhás enklávé katona, vagy hogy a világ csak egy kietlen pusztaság, ahol küzdeni kell a túlélésért. Ezt pedig az a borzalmas dalszövegírói képesség rántja le teljesen a mélybe, amely eredménye például az a dalszöveg részlet, hogy: „Every single time that I’m not with you, baby, I’m alone.” Azt azért tegyük hozzá, hogy a debütáló nagylemezht sem a magvas gondolatokért szerettük, így ha ezen sikerül továbblépnünk, szembesülhetünk a lemez lényegi részével, amely már messze nem olyan siralmas, mint volt mondjuk két évvel ezelőtt. Ismét elkezdtek izgalmas dalokat írni a srácok, amelyeken végre érződik, hogy nem könnyek közt, izzadva csapkodták a zongorát, hátha sikerül egy értékelhető dallamot előcsalogatni belőle. Mégis megragadni látszik félúton az egész, hiszen a lemez fele mintha az első albumról, a másik fele meg a másodikról csúszott volna le, ami eléggé hullámzó színvonalat eredményez a self-titled egészén. Scott Barnes – sokaknak idegesítőnek tűnő – hangszíne amúgy a gyengébb dalokban is a pozitívumok közé sorolható, sok számot képes megmenteni a süllyesztőtől, hát még az olyan megoldások, mint a Dream Catcherben hallható közös csordavokál. Bár a két gitár jelenléte nem tűnik túl indokoltnak, a szinti mégis képes hozni olyan dallamíveket, amelyektől nem lesz hiányérzetünk hangszeres részről, főleg úgy, hogy Ramin Niroomand billentyűs nem szégyelli egy számon belül is többször átkapcsolni az effektjeit, amitől sokkal színesebbnek tűnnek a számok. Ha már nem sikerült az egész lemezre slágereket írni, legalább a dalok sorrendjét sikerült jól belőni, úgyhogy a végighallgatással sem lesz gondunk, főleg úgy, hogy az album két legnagyobb slágere a két utolsó nóta, így már „csakazértis” kivárja azt az ember.

Egyrészt örömteli, hogy a banda visszatalálni látszik a helyes útra és írtak olyan dalokat, amely a modern emocore/metalcore rajongók számára csemegének számíthat, másrészt viszont szomorú, hogy a jó számokból egy EP-t is csak nehezen lehetne összeválogatni. Az esélyt azonban a jövőben is meg fogják kapni, hiszen minden sablonosságukat figyelembe véve is szórakoztató, amit összehoztak. Ha a Hands Like Houses-hoz hasonlóan a gitáros szekció is összeszedi magát, vagy legalább olyan nótákat írnak, mint amiket a Your World On Fire-ön hallhattunk, akkor a pont is fog még bőven feljebb csúszni.

5,5/10